Covid sirámok I.

Covid-sirámok I.

Ahogy Kemenesi Gábort hallgatom a Friderikusz podcastban (https://www.youtube.com/watch?v=JZWudjjCppk ) eszembe jut: ha a kezdetektől fogva ilyesmi mentalitással kommunikáltak volna a felelős szervek vírus ügyben, mint ahogyan ő itt megszólal, akkor talán ma nem lenne ez a szürreális társadalmi megosztottság. Ez lassan odáig fajul, hogy valamiféle perverz öröm sejlik fel az éterben, amikor egy haláleset vagy kórházba szállítás valakinek a véleményét épp visszaigazolni látszik. Óriási gond van a fejekben és a szívekben.

És máris helyesbítek: lehet, hogy mindenképpen ez lett volna. Ugyanis nem a vírus téma és nem is a gonosz politika vagy más külső esemény oszt meg minket, hanem mi vagyunk azok, akikben a megoszthatóság – mint valami bug – benne van, várva bármilyen kellően ingergazdag eseményre, ami aktiválhatja. Nem nagyon látok a környezetemben olyat, akit az elmúlt másfél év eseményei változtattak volna meg negatív irányba, inkább az a jellemző, hogy aki valamilyen volt eddig, az még „olyanabb” lett. Nem tudom hányszor ment körbe az elmúlt évben a neten az a bölcselkedő tanmese a befőttesüvegben tanyázó hangyákról, akik azért esnek egymásnak, mert kívülről megrázza valaki az üveget – azzal az üzenettel, hogy lássátok, ti gyarlók, itt is erről van szó! Azért hibás az ilyen jellegű analógia, mert a hangyának evolúciósan egyáltalán nincs meg az az apparátusa, hogy bölcsen kinézzen az üvegből és mérlegeljen, mielőtt lerágja a szomszéd lábát. Az ember meg kinéz ugyan az üvegből, de aztán egymásétól eltérő elméleteket kezd el gyártani arról, hogy pontosan ki is rázogatja az üveget, kinek a megbízásából és miért. Aztán mivel nem tudnak megegyezni a „ ki és miért”-ben, összevesznek, és a továbbiakban meg már ezért ölik egymást.

Kemenesi racionalitása számomra friss levegő a covid-témakör szélsőségektől és következetlenségektől bebüdösödött tesiöltözőjében. Elmondja milyen mértékben felelős a kialakult helyzetért a politika minden átláthatóságot nélkülöző, és a tudomány túl lomha, tulajdonképpen nem is igazán kommunikatív kommunikációja. A politika nem veszi észre, hogy az internet korában a katasztrófa-kommunikáció (azaz a pánik elkerülése érdekében az információk visszatartása) már nem hasznos többé, hanem kifejezetten káros. Ezt már csak én teszem hozzá, hogy főleg ha képtelen még ilyenkor is disztingválni és nem rácsücsültetni egy ilyen helyzetre a politikai érdekeit, „ha már így alakult” alapon. Ennek meg is lett az eredménye bizalomvesztés formájában – megfejelve egy mémalapanyag-sorsra predesztinált operatív törzzsel.

A tudományt pedig- ha nem elég gyors és hatékony abban a törekvésében, hogy bonyolult dolgokat a közérthetőség szintjére hozva a köz-nek átadjon – egyszerűen beelőzi a sokkal könnyebben emészthető ezáltal gyorsabban terjeszthető áltudomány, aminek további, szinte behozhatatlan előnye, hogy érzelmi alapon működik. A tudomány ráadásul a legtöbbször kérdéseket és bizonytalanságokat közvetít (különben nem fejlődne sehova), az áltudomány pedig mindig magabiztos. Így úgy tűnik, rövid távon a tudomány kontra áltudomány terjedési versenyben a tudomány csak vesztes lehet. Kemenesi egyébként azt mondja, hogy kapacitásbővítéssel (adatok folyamatos gyűjtése, elemzése, közreadása, átláthatóvá tétele) ez a helyzeti hátrány orvosolható lenne.

Azt gondolom, hogy még így is mindig jobb lesz az áltudomány és összeesküvés elméletek marketingje, hiszen a csodás megfejtéseket jellemzően olcsón adják. Az „olcsót” úgy értem, hogy mentális szempontból alacsony költségvetés szükséges hozzá és szinte minden háztartásba könnyen eljuttatható. Az egyéni lelkesedés pedig ingyenes üzemanyag hozzá. Az összeesküvés elméletek a bonyolultság látszatát keltik, de valójában csak homályosak és izgalmasak egyszerre, lényegében soha meg sem közelítik a valóság összetettségét, amiben ráadásul a számára elviselhetetlen véletlenszerűség is lakozhat. Például sokkal könnyebb rácsatlakozni arra, hogy az oltás mindenre jó vagy épp semmire nem jó. A fekete és fehér közötti szürke, vagyis hogy az igazság a kettő között van, az… szürke. Az, hogy a vírus adaptációs sajátosságai miatt előbb-utóbb mindenképpen kifutna és a járványhelyzet megszelídülne oltástól függetlenül is, ám közben nem mindegy, hogy egy egészségügy összeomlik-e vagy sem, az is a szürke zóna, ahol megjelenik a kényelmetlen mérlegelés. Ugyanaz a lelki kényelmetlenség, mint amikor az ember információhiányosan pingpongoztattja magát olyanok között, mint betegség, szövődmény, védettség, oltás-szövődmény, a munkahelyem, az egészségem, mások egészsége, a szüleim, mások szülei, torz-e a statisztika, én felelősségem, te felelősséged, halál, megélhetésem, egészségügyi helyzet. Sokkal könnyebb egyet kiválasztani, mint az összes faktorral egyszerre zsonglőrködni. Pedig a valóságnak inkább ez a zsonglőrködés a tulajdonsága. És egyébként a végén hoz is az ember egy döntést, mert muszáj, csak azt felejtjük el, hogy a döntésből nem szükséges identitást csinálni. Sem ideológiával alátámasztani. Ebben valahogy borzasztó rosszak vagyunk. A bizonytalanságunkról azt gondoljuk, hogy palástolni kell, mert különben gyengének mutatkozunk.

Másrészt inkább beállunk valami mögé, csak ne maradjunk a senkiföldjén. Az identitáskényszer valami olyasmiből táplálkozik, hogy „ha nem vagyok valamilyen, akkor semmilyen vagyok, láthatatlan”. Márpedig nem akarok semmilyen és láthatatlan lenni. Onnantól viszont, hogy beálltam az egyik oldal mögé teljes valómmal – pl. oltásellenes vagy vírustagadó vagyok -, bármi és bárki ami, ami ezt az ideát megingatni látszik, személyes ellenséggé válik – hiszen azt fogom érezni, hogy aki a véleményemre tör, az életemre vagy a családom életére is tör egyben. Így inkább el sem olvasom a kórházi dolgozók jajveszékeléseit, az aktuális járványügyi adatokat; ha a szomszéd meghal, akkor ráfogom, hogy úgyis egészségtelenül élt; nem nézem meg azoknak a híreknek a forrását, amik az én nézetemet támogatják, viszont csatlakozom olyan közösségekhez, akik megerősítik azt. Rosszabb esetben felveszem a „csakazértse”- hozzáállást és bátran elmegyek „náthásan" is házibuliba; ott sem hordok maszkot, ahol egyébként kötelező; nem árulom el a környezetemnek, ha négy napja nem érzek szagokat és a nagy bezárások idején is csoportos jógaórát tartok. Mintha a cselekedeteimmel akarnám validálni, hogy igazam van. Ami ugye nonszensz. Ha szerencsém van, akkor épp nem kell kórházba mennem semmilyen egyéb vizsgálatra, ahol szembesülnék az ottani állapotokkal, nem hal meg egyetlen rokonom vagy barátom sem, a betegség is vagy elkerül vagy nagyon enyhe tünetekkel megúszom, így lesz teljes a tapasztalataimon alapuló önigazolás, szép kerekké és magabiztossá válik az egyéni univerzumom.

Ugyanígy oltottnak lenni is csak egy állapot és nem világnézet, ami bármire feljogosít. Amikor viszont a kormány kinyom egy olyan posztot facebookra, hogy aki oltatlan, az mások életét veszélyezteti, akkor pont ezt a világnézeti jelleget akarja ráerőltetni egy szakmai problémára. Pont úgy, ahogy nem vállalta magára az oltás kötelezővé tételét, hanem rátolta a munkáltatókra, itt sem tudok másra gondolni, minthogy az oltottakban akarja felszítani az életvédő igazság harcosa identitást, hogy gyakoroljanak inkább ők nyomást az oltatlanokra, hiszen mindjárt itt vannak a választások, ne nekik kelljen ezt az unszimpatikus szerepet felvállalni. Ez, hát, hogy is mondjam finoman, ízléstelen. És káros. A járvány most már egyébként valószínűleg bekerült a politika mellett azon témakörök közé, ami ki vannak tiltva a vasárnapi családi ebédlőasztalról. A politika és a covid is érzelmileg túlfűtött identitásharccá változott, ahol a véleménycsere és vita helyett élethalál harc van, akár családon belül is. Pedig csak ezt a béna azonosulási kényszert kéne kivenni magunkból. Nem vagyok azonos az oltással kapcsolatos véleményemmel. Nem vagyok azonos a politikai véleményemmel. Merek bizonytalan lenni. Hajlandó vagyok akár holnap felülírni az álláspontomat, ha valami megváltozik. Fenntartom magamnak a tévedés jogát. Emellett el kéne felejteni azt az attitűdöt, hogy azért kedvelünk egy gondolatot, mert érteni véljük, szemben egy másikkal, ami elsőre túl komplikáltnak tűnik.

Amikor a Kemenesi Gáborral készített interjú alatti kommenteket néztem, amelyek fröcsögtek az agressziótól és nagyjából a halál rád és az összes oltáspártira felkiáltással összegezhetők, megállapítottam, hogy az egyre nyíltabban prognosztizált klímaválság okozta gazdasági összeomlás küszöbén ez egy elég erős jelzés, mit is várhatunk magunktól és egymástól egy a covidnál sokkal húsbavágóbb globális eseménysorozat esetén.