Ahogyan a vágyott csodák szoktak váratni magukra- Beültünk Tatán a Tayos című filmre (2017- Miguel Garzon, dokumentumfilm, ez a tatai vetítés volt a film európai ősbemutatója)
Rövid filmösszefoglaló: A Tayos barlang egy nagy részben Ecuador dél-keleti része alatt húzódó balrangrendszer, amely abban az időben kapott kiemelt figyelmet, amikor is egy bizonyos Móricz János- egy ötvenes években Magyarországról Dél-Amerikába emigrált felfedező, aki egyébként megbízásra a hatvanas években aranybányák felkutatásával foglalkozott – előállt azzal, hogy a barlangrendszerben egy misztikus fémkönyvtár van, amelyre egy idegen civilizáció rótta az emberiség egész történelmét meg mindenféle titkos tudást. Miután összebarátkozott a helyi shuar törzszsel, ők mutatták meg neki állítólag a fémkönyvtár helyét a barlangban.
Maga a film a barlangrendszer kutatása és a köré szerveződő események és legendák történetét, továbbá Móricz eléggé szövevényes- vagy mondhatjuk kuszának is- kalandjait szeretné bemutatni egy a Tayosba leereszkedő vegyes összetételű expedíció követésén keresztül. Az expedíció egyik résztvevője tatai, a helyi geológiai múzeum vezetője, továbbá a tatai alapítású Móricz János Kulturális Egyesület elnöke- Varga Zoltán. Engem a tatai vonatkozás és csak simán az érdeklődés ültetett be a filmre.
Innentől szpojleres tartalom.
És akkor nézzük, mit ad a film egy olyan „előolvasatlan” kíváncsi nézőnek, mint amilyenek például mi voltunk. Pontosabban minimális internetes keresést azért végeztünk itthon a témában, de az inkább kifelé, mint befelé tántorított a moziba: 99%-ban összeesküvéselméletes, ufós, ezoterikus és „alternatív” magyar történelemmel foglalkozó oldalakat lehet találni magyarul. Külföldi portálokon szintén (csak ott magyar szál nélkül).
Kezdjük ott, hogy a film önmagát dokumentumfilmnek nevezi, de azért ez inkább csak formai-technikai szempontból igaz. A tartalmat illetően- eufemizmussal élve- vegyük úgy, hogy inkább a művészi szabadsággal éltek. Azaz: a bizonyítékok szempontjából tulajdonképpen üres kézzel engedi ki a nézőt a moziból, ugyanakkor nagy hangsúlyt tesz a hatásgyakorlásra; kapunk egy nagy kosár célozgatást, izgalmas utalást, és inkább képzelt, mint valós összefüggéseket. Kicsit az az érzésem, hogy a film életben szeretné tartani az elmaradt bizonyítékok híján mostanra kissé mostohagyerekké vált rejtélyt. A rendezői fogások egyébként ezt ügyesen támogatják, már amennyiben az ember kevésbé figyel az elhangzottak közötti összefüggésekre -vagyis inkább azok hiányára.
A konkrét események mellett párhuzamos futnak azok a szálak, amelyek például Móricz ködös, ellentmondásokkal teli, információban hiányos történetéről szólnak. Előkerülnek a vele és az eddigi expedíciókkal kapcsolatos személyes, de alapvetően szubjektív, sok esetben elfogult beszámolók, megélések. Van továbbá „technikai okokból valahogy pont nem dokumentált” néhány furcsaság, beszélnek néhányan látomásokról (konkrétan látott dolgok helyett) és hemzseg a film a kifejtetlen és elvarratlan szálaktól.
A megszólalásokban sokszor keveredik a valóság, és a különböző személyes, világnézet alapú univerzumok. Volt például egy interjúalany- ha jól emlékszem talán valamilyen gnosztikus egyesület elnöke vagy hasonló- aki mindenféle fejében megjelenő képsorokról, hozzá beszélő űrbéli fenék nélküli lényekről és egyéb misztikus élményekről számolt be magasztos, ugyanakkor kissé üveges tekintettel.
A rendező néha a nézőre bízza, mit hisz el és mit nem az elhangzottakból, néha pedig egészen komolyanvehetetlen utalásokba és levezetésekbe keveredik. Például a lábnyomra emlékeztető kőzetbenyomódás (?), amiből találnak először egyetlen darabot, a néző számára grafikusan kiemelve, mit is kéne látni, aztán még egyet egy teljesen más méretben és helyszínen. Hogy ezeknek mi lett a sorsa a későbbi analizálások során, nem derül ki a filmből. Ha arra gondolok, hogy sétálok az erdőben és azzal szórakoztatom magam, hogy arcokat keresek a fatörzsek mintázatában, előbb utóbb minden tizedik fán látni fogom. Vagy azzal is nehéz mit kezdeni, amikor mindenféle kommentár nélkül kis fénylő szárnyas lényeket bekeretezve ábrázoló fotókat sorakoztatnak, amelyek pont úgy néznek ki, mint amikor repkedő rovarokat fotózol le véletlenül vakuval, félhomályban, de ha pici repkedő fénylényeknek akarom látni őket, amint azt a film sugallja, akkor azzá változnak. (Létezik szárnyas rovar populáció a barlangokban, ennek azért utólag utánanéztem, és még a gyerekeknek is feltűnt, hogy mintha csúsztatás lenne.)
A filmben előkerül a történetmesélés során egy 1976-os brit expedíció is egy bizonyos Stanley Hall közvetítésével- aki feltétlen rajongója Móricznak, de mellesleg Erich von Danikennek is. (Daniken is előkerül amúgy a filmben, ő is ráharapott a Tayos témára, gondolom nehogy lemaradjon valamiről, amiből aztán pénzt csinálhat, de átveri Móriczot pénzzel is és még azt is hazudja nyilvánosan, hogy megmutatta neki Móricz a titkos táblákat). Móricz mintha vonzotta volna a zűrös figurákat. Az expedíciót Móricz közreműködésével tervezték, de állítólag mivel nem garantálták a „leletek” mozdíthatatlanságát, Móricz végül ezt visszautasította. Az expedíció ettől függetlenül megvalósult önállóan, és mindenféle eredmény nélkül (leszámítva a tayos-rejtélytől teljesen független néhány értékes leletet). Gondolom nagyjából itt engedte el a világ tudományos érdeklődése a témát.
A tények szintjén a film expedíciója sem mutat a mozinézőnek igazából semmi bizonyító erejűt. A csapat geológusai a Móricz által intelligens civilizációnak tulajdonított kapu- és lépcsőszerű képződményeiről egyértelműen megállapítják, hogy földtörténetileg beazonosítható természetes geológiai képződmények. Ezen a ponton hallom a hátam mögötti sorokban a csalódott méltatlankodókat, hogy márpedig a vak is látja, hogy ez csak mesterséges lehet „különben hogyan lenne ilyen egyenes”. Azzal, ami még megmaradt az én építész szememből, akkor látnám bele az emberi vagy egyéb intelligens mérnökség jellemző jegyeit, ha szeretném belelátni. Miután viszont a filmben ezt a részt tisztázták, mindez felvethet kérdéseket Móricz egyéb állításaival kapcsolatban is.
Van néhány bevágott archív jelenet is, amelyen Móricz nyilatkozik. Bevallom őszintén- minden tiszteletem ellenére, és beismerve, hogy hatásos és a céljai érdekében sok követ megmozgató személyiség lehetett- , számomra a megnyilvánulásaiban nem annyira a racionális kutatószellem tükröződik, hanem inkább egy indulatokkal terhelt szélsőségesség. Nyilván ennyi képkocka azért kevés egy jellemrajzhoz, de így kicsit még nehezebb fenntartások nélkül befogadni bármilyen mondatot. Ez az arc a szemeivel talán tényleg látott valamit, talán csak az elméje tartalmát hitte el maradéktalanul, nehéz megmondani. Tapasztalataim alapján inkább az utóbbi, de ez csak az én előérzetem.
A film és egyben az expedíció végén Varga Zoltán korrekt összefoglalása kicsit ellentmond a film által sugalmazottaknak, miszerint – leegyszerűsítve- kutassunk azt, ami tudományosan vagy logikailag indokolt, de a legendát, a misztikuméhséget ne vegyük el azoktól, akiket ez éltet. Ez szerintem rendben van. A film viszont ezzel együtt is inkább azzal akarja útjára engedni a nézőt, hogy fél lába kisujjával azért maradjon egy párhuzamos valóság talaján, ami nem lenne rossz koncepció, ha ad erre valódi okot azon túl, hogy nézzük majd meg az esetleges folytatását is a mozinak. Ezen a ponton már teljesen érezhető, hogy a legenda életben tartásának oltárán nagymértékben feláldozásra került a dokumentumfilmektől elvárható tényszerűség.
Varga Zoltán a vetítés végén, immár személyesen és a filmhez képest meglepően más hangvétellel azt mondja nekünk, közönségnek, hogy a hitetlenkedők számíthatnak majd egy nagy pofára esésre az elkövetkezendő felfedezések nyomán. Ez a mondat – alátámasztás híján és a számomra nem egészen érthető indulattal fűszerezve- ott maradt lógva a moziterem levegőjében. A világ csodái elől el nem zárkózó, a misztikum és alternatív valóságok iránt viszont el nem kötelezett nézők számára ez legfeljebb egy szemöldök felvonást hoz azzal, hogy „okké, de ha nem haragszol, én addig megyek a dolgomra”.
Szerintem amúgy szerencsésebb választás lett volna a műfajmeghatározás során a „művészi dokumentumfilm” kategóriát megjelölni, így akkor nem kérhető számon a filmtől a valósághoz való feltétlen ragaszkodás vagy bizonytalanságok nevén nevezése.
Összességében becsülöm mindazon erőfeszítést, kitartást, teljesítményt, amit egy ilyen kutatásba tesznek. Kétségtelenül nagy munka, előkészítés és fizikai teljesítmény van a film mögött is, végül is lehetővé tették, hogy a kényelmes székből láthassunk felvételeket egy távoli, mesés képződményekkel teli barlangból.
Csak kérdés, hogy a csoda iránti vágy, amely örökké ott él az emberek nagy részében – legtöbbször azért, mert a valóság túl unalmas vagy boldogtalan számukra és nem látják magának az életnek a misztikumát -, nem üldözi-e bele az embert valóságtól távolodó, időt, pénzt és energiát felemésztő küldetésekbe. Persze mondhatjuk, hogy mindenki egy párhuzamos valóságban él, hiszen mindenki máshogy érzékeli a világot. Miért ne lehetne akkor akár ilyen küldetésekkel eltölteni az időt? Közönségként pedig miért ne táplálhatná a csodákra vágyakozó ember a lelkét, akár fájdalomcsillapításként is, vagy átmeneti menekülésként is, ha arról van szó.
Anil Seth agykutató mondja, hogy azt nevezzük valóságnak, amiben a legtöbben egyetértünk. Ez az a mondat nagyszerű, és olyan, amit bárki elővehet és zászlóra tűzhet, és mögé teheti a saját véleményét.
Én azt gondolom, hogy a közös valóság alapvetően nem rossz dolog, mert ott tudunk egymáshoz érdemben kapcsolódni. Ez nem zárja ki, hogy mindenkinek legyen emellett egyedi belső világa is, ettől sokszínű az emberiség. Gond legfeljebb akkor áll elő, ha valaki a személyes univerzumát rá akarja erőltetni valaki másra. Érthető ez akár csoport szinten is.
Számomra a film leginkább egy ilyen betekintő valaki (Móricz) személyes univerzumába, ami – egyelőre- nem hinném, hogy része lesz az enyémnek, de végül is egy érdekes kirándulás volt.