Azt gondolod, érzed, mire van szüksége a testednek? Biztosan?

Pár hete lezajlott a Hidegtűrés-Immunerősítés-Stresszcsökkentés workshop. Ez még amolyan teszt-üzemmódban ment, kis létszámmal meghirdetve, de már most többen jelentkeztetek, mint ahányan befértetek, így idén mindenképpen lesz még, csak most már megvárjuk vele az őszt.

 A workshopon beszéltünk arról, hogy egyáltalán mi értelme van kitenni magunkat kellemetlen stresszhatásoknak, úgy, mint a hidegvizes merülés, intenzív sport, böjt és társai. Mert ne legyenek illúzióink, ezek a dolgok önmagukban nem „egészségesek” a test számára, hanem egy stresszként jelentkezik, amire reagálnia, védekeznie kell.

Valószínűleg ismerősek ezek az érzések:

Amikor egyáltalán nincs kedved elmenni a mai edzésre, mert így is alig élsz, annyit dolgoztál ma az irodában, rohangáltál a gyerekek után, és amúgy is idegileg kimerült vagy, pihenésre van szükséged.

Vagy amikor hideg, párás, borongós idő van odakint, és inkább ki sem dugod egész nap az orrod a levegőre.

Esetleg azt gondolod, „ennyi idősen” már vigyázni kell az ízületeidre, nem szabad erőlködni vagy télen szabadban sportolni.

Amikor életedben először elmész futni és olyan szinten nem kapsz levegőt már az első 200 méteren, hogy inkább haza jössz azzal: ez a futás dolog valószínűleg nem nekem való. Stb.

Ezek teljesen valós és érvényes érzések az evolúciós programozottságunk szempontjából: a tested nem szeretne még több stresszt.

Igen ám, de az a környezet, amelyben ma létezünk, gyakorlatilag semmilyen természetes stresszt nem szolgáltat számunkra. Ezt mi előnyös kényelemként éljük meg: mert például a fűtött-hűtött irodában, hatékonyabban dolgozhatunk, eleve fűtött-hűtött járművel, egy puha ülésben jutunk el odáig, majd onnan bevásárolni vagy haza, a szintén jól temperált és kényelmes otthonunkba. A napunk minimális testmozgással telik, és sokszor azok sincsenek sokkal jobb helyzetben, akik több mozgással járó könnyű vagy nehéz fizikai munkát végeznek zárt térben és/ vagy egyoldalú terhelés alatt.

A gyerekeinknek nem kell feltétlenül esőben-szélben eljutni az óvodába-iskolába, ahol szintén a nap nagy részét zárt, időjárásálló környezetben (az iskolában ráadásul éveken át zömében széken ülve) töltik.

A természetben vagy ahhoz közel élő ember számára maga a környezet kínálta nap mint nap a változatos stresszhatásokat:

• időjárásnak kitettség: hőmérsékletingadozás, csapadék, szárazság, szél, páratartalom stb.

• napfény-sötétség ciklusok,

• kikerülhetetlen fizikai aktivitás táplálékszerzés céljából vagy a táplálék-jelöltként menekülés miatt,

• táplálkozás-éhezés ciklusok stb.

Ezt nem kellett maguknak kitalálni, mert adottság volt. Cserébe a szervezetük ezekre a hatásokra, azok elmúltával adaptációval, megerősödéssel reagált.

Ezeket a stresszforrásokat természetesen sosem kerestük magunknak, örültünk, ha elmúltak és lehetett végre pihenni, regenerálódni. A regenerációt és adaptációt a stressz-pihenés ciklusok tették lehetővé. Ha csak a menekülés, éhezés, fagyoskodás maradt kilátástalan ideig, abba belepusztultunk.

Manapság viszont az, aki egy átlagosan civilizált, szegénységgel éppen nem sújtott közegben él, annak jellemzően egy hőmérséklet-semleges, mozgásszegény, étkezési szünetekben szegény életmódja van, ahol még a nappal-éjszaka ciklusokat is összemossuk (nappal irodában, este fényárban). Ahogyan a munkaidő-szabadidő határai is gyakran elmosódnak. Sokszor végzünk olyan munkát, amelyen még munkaidő után is agyalunk. A népbetegségnek számító „önkéntes” alváshiányról nem is beszélve. Illetve a konstans módon ingergazdag környezetünk állandóan feldolgozni való információkkal bombázza az idegrendszerünket, ami így képtelen pihenni.

Az akut természetes, ciklikus stressz helyett így tehát szolgáltattunk magunknak egy másfajta stresszhatást: a krónikus mesterségeset.

Az akut természetes stressz fiziológiásan adaptációt és ezzel erősebb testet, immunrendszert szül, a krónikus mesterséges stressz pedig leépülést, fizikai és mentális betegségeket.

Azt gondolhatnánk, hogy az amúgy is krónikus stresszhatásokkal terhelt szervezetünkre rátolni további akut stresszt, nem vezet sehova, csak még lejjebb. Na ezt érzed akkor, amikor azt mondod: a testem és az agyam sem kívánja ezt a mai edzést. Ez egy természetes reakció, épp csak legtöbbször téves a hosszútávú előnyöket-hátrányokat figyelembe véve. (Persze, amikor nem aludtál éjjel, beteg vagy, esetleg ez lenne a tizedik edzésed a héten, akkor valószínűleg igazad is van, de ez azért ritkábban fordul elő, lássuk be.)

A tudatosan választott rövid, kontrollált stressz (mint amilyen az edzés, hidegexpozíció, melegexpozíció, intenzív légzések, böjt stb.) viszont mégis más tészta, akkor is, ha megfejeljük vele a napjainkat végigkísérő krónikus stresszt.

Egészen pontosan az ellen hat.

Ilyenkor ugyanis a stresszhatást egy másik „kapun” visszük be. Az idegrendszer más szabályozó mechanizmusokon keresztül működik rövid és kontrollált stresszhatás esetén, mint azokban a stresszhelyzetekben, amelyek tartósan fennállnak és amelyek felett nincs valódi irányításunk. Ennek megfelelően a fiziológiás folyamatok sem lesznek azonosak. Ezek a különbségek hosszútávon jól mérhetők például a gyulladásos faktorok mennyiségében is, a dopamin- vagy szerotoninszint alakulásában, a kortizoltermelés mértékében és időzítésében, a sejtanyagcsere változásaiban, vagy akár a sejtöregedést befolyásoló anyagok termelésében (pl. telomeráz enzim)- mégpedig az akut stressz javára.

Oké, elolvasod ezt, megérted, de készülj rá, hogy amikor legközelebb hosszú napod lesz, és be kéne pakolni az edzős cuccodat, lehet, hogy a testeden és az elméden ugyanúgy úrrá lesz az ellenállás. Csak egyetlen megoldást tudok erre, azt amit én is szoktam alkalmazni: bepakolom a cuccom és megyek. Ehhez egy jó mentális technika az alábbi: tudatosítsd, hogy a „nincs kedvem”, bármennyire meggyőző, az csak egy érzés, egy védekező program része, amitől a tested még független és mozgásképes marad. Annyira egészen biztosan, hogy egyik lábad odatedd a másik után, hogy összeszedd a ruháidat vagy felöltözz, hogy kinyisd az ajtót stb. Óvakodj attól, hogy még esetleg pszichológiai vagy spirituális okfejtésbe is kezd: ó, vajon miért is nincs kedvem?

Mindig csak egy következő lépést kell ilyenkor megtenni, aminek a végén ott találod magad az edzésen, onnan meg már túl sok energia visszacsinálni .

(A képen épp akut stresszt élek át, és a fotózás pillanatában épp egyáltalán nem gondolom, hogy erre szükségem van )