Hagyd, hogy irritáljon! – Életgyakorlatok 15.

Egy jó kis sétán vagyunk túl Erikával,  egy kis szünet után megint nem volt elég a 7 km, hogy két hétnyi anyagot feldolgozzunk barátnő setup-ban.

Csak egy témát a dumcsiból idetennék így péntekre, hogy könnyebben induljon a hétvége:

Mit tegyél, ha valaki menthetetlenül irritál?

Van egy csomó lehetséges válasz az „ez egy köcsög”-től kezdve a „végig járom a pszichológustól a kineziológuson át az önismereti tanfolyamig és a kártyajósig az összes lehetséges helyet, ahol megjavíthatom magamat, hogy ez ne legyen így”-ig terjedő skálán.

A skála elején a teljes felelősséghárítás található, a másik végén az abban való elsüllyedés, hogy mindenről én tehetek.  Ez utóbbi kedvelt témája az ezotériának, hogy minden, ami történik velem, körülöttem, az én tükörképem. Ez igaz, de nem mindegy milyen értelemben használjuk ezt a kijelentést. Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy ez utóbbi a teljes felelősség vállalással egyenlő, lássuk azt is, hogy amikor ebben a magamra mutogatásban tapicskolok, akkor azt is feltételezem, hogy körülöttem forog és tőlem függ az egész univerzum és elkezdem elveszíteni a realitás érzékemet. Például ütlegel a férjem/feleségem, de még mindig én akarok változni, hátha velem változik a konyhai bunyók univerzuma is.

Akkor? Hol az aranyközép?

Nincs aranyközép, bármennyire is csábító a lehetőség, ugyanis a skálán nem az egyensúlyi pontba, középre kell helyezkedned, hanem be kell tudni járni az egészet. A választási képesség az, amit ki kell gyakorolni, azaz hogy mikor melyik szerint válaszolsz egy adott helyzetre. Nincs egyetlen szabály erre. Ez zavar minket, mert szeretnénk valami univerzálisat, amihez mindig tarthatjuk magunkat.

Olykor bizony az „ez egy köcsög” pontosan elegendő. Ha viszont minden helyzetre ezt alkalmazod, akkor kezdj el gyanakodni. Ugyanez igaz „a minden történésért én felelek” hozzáállással.  Fentebb írtam, hogy ez utóbbi részben helyesnek tekinthető hozzáállás (tükröt tart felém a valóságom, a másik ember viselkedése stb.), mert a legtöbb dolgot valóban én „húzom magamra” én teremtem magam köré a hitrendszeremmel, az ebből következő viselkedésemmel, kisugárzásommal. Ám van rengeteg dolog, ami csak megtörténik, a közbenjárásom nélkül is. Ilyenkor általában –  szintén a hitrendszeremen keresztül –  azt fogom magam számára determinálni, hogy egy személy vagy esemény mit vált ki belőlem, hogyan élem meg. Igen, ilyen értelemben én vagyok felelős.

Most már maradok ennél a durva példánál: azt, hogy engem verni lehet, azt egyszer én tettem lehetővé (=ott maradtam), mert valamit hittem erről a dologról (tényleg nehéz eset vagyok, nem kellenék másnak , ez még belefér, nincs hova mennem stb.).  Ám sok esetben, hiába változnék bármilyenné egy ilyen szituban, még akkor is megtörténhet a bántalmazás, mert a másik ember olyan szinten kötve lehet a saját hitrendszerének poklához, hogy teljesen irreleváns számára, hogy én közben belül már rég másvalakivé váltam.  Nincs rá garancia, hogy ő együtt változik velem. Ilyenkor az én felelősségvállalásom nem az, hogy még tovább keresem, miben kell megváltoznom vagy hogy miként menthetném meg a másik felet, hanem az, hogy szedem a sátorfámat.  

(Megjegyzés: spiritualitással foglalkozók körében gyakori az a vélekedés, hogy a materiális világ különbözik a „lelkitől”. Néha azt hisszük, hogy visszaütni aztán elmenekülni végleg kevésbé spirituális, mint megdolgozni a lelkemet, hátha attól változnak a dolgok. Úgy gondolhatjuk, ha nem tudom megvalósítani magam egy helyen, akkor hiába költözök máshova, válok el, mondok fel stb. , ilyenkor csak a külső dolgokon változtattam, a belső problémát pedig hurcolom magammal. Nos, ez vagy így van vagy nem. Tudok olyanról, akinek pontosan egy másik ország kellett ahhoz, hogy ott azzal foglalkozzon végre, amit szeret és amihez ért és boldog legyen, és az én életemben is sokszor a külső dolgok megváltoztatása hozott belső átalakulást. Szerintem nem is a tükör legjobb hasonlat az univerzum és az én viszonyára. Az sokkal jobban tetszik, hogy az univerzum az én kiterjeszkedésem.  Azaz, ami velem történik, az nem az énem tükröződése, hanem egy egységnek tekintem magam és az életem minden részét, ami számomra látható, érzékelhető, mint egy összetett organizmus. Bármely részét fogom meg és változtatom meg ennek az „organizmusnak”, az egészre visszahat, mint ahogy a szívem meggyógyítása a testem más szerveinek működésében is javulást hoz. )

Térjünk vissza a címbéli témához: valaki irritál, zavar.

Tehát hogyan tanulható meg a „helyes” válaszadás , a jó megoldás kiválasztása egy ilyen helyzetre?

Nagy általánosságban a figyelem gyakorlásával. Azaz, hogy tudjam tisztán látni, mi is történik valójában. Ha a tükörként kell tekintenem az adott irritáló személyre, ezzel együtt magamba néznem, akkor észrevenni, hogy ez a feladat. Ha az a megoldás, hogy csak lazítani, adott esetben megszüntetni kell a vele való kapcsolatot, akkor ezt meglátni (néha egyszerűen csak nem kell összeerőltetni két össze nem illő fogaskereket). Ha legyintve rá kell hagyni, felismerve, hogy ez az ő problémája és ennek megváltoztatásában én nem leszek segítségére, akkor azt. Ha pedig valamilyen formában, szóval, írásban vagy tettel le kell reagálnom egy zavaró viselkedést, akkor meg azt. De még eggyel tovább megyek: néha csak hagyni kell az irritációt jelen lenni. Miért is ne érezhetném néha ezt? Miért is ne lehetne az életem része, hogy olykor belecsúszik a negativitás az érzelmi világomba? Anélkül, hogy folyton el akarnám tolni magamtól. Hm?

Ha az a bizonyos tisztánlátás még nem az erősségünk, akkor legegyszerűbb gyakorlása ennek  – bármilyen furán is hangzik – a „próbálgatás”.  Amikor egy döntést kipróbálsz, és az eredménye egy felszabadulás, megnyugvás és egyre ritkábban vagy soha többé nem tér vissza az irritáció, akkor az volt a jó megoldás.

És akkor mégis miért nem ezt tesszük? Mert szeretnénk meghatározni az identitásunkat, letenni sarokköveket, hogy mit is gondolunk magunkról, és ahhoz milyen viselkedés illik. Azt feltételezve, hogy ettől kiszámíthatóbb lesz saját magunkkal együtt élni. Ez azonban épp annyira biztonságos, mint amennyire korlátozó. Minél kevesebb dolgot jelentesz ki magadról, hogy „én az ilyen és ilyen embereket márpedig így és így kezelem”, annál jobbak az esélyeid arra, hogy létezzen választási lehetőséged  az emberekkel való kapcsolataid megélésében, a válaszreakcióidban és egyáltalán abban, hogy kivé válhatsz az életed során.

Szeretettel: Szabina