Gondolkodás a térd halála – és még sok minden másé (Kiegészítés a tudatos futás c. íráshoz)
Tegnap egy barátomnak „ventiláltam” egy jót néhány esemény kapcsán. Aztán írtam neki, hogy ezt most abba is hagyom, mert be kell fejeznem egy cikket, ami a ventilálás hasztalanságáról szól 
.
Ez lenne az. Kicsit hosszú lett, manapság már a hasonló irományok elé illik odaírni, hogy „Vigyázat, olvasási idő 5 perc!”
A legutóbbi tudatos futásról szóló cikkemhez érkezett egy nagyon jó komment. Nem egyetértő komment volt, viszont inspiráló, méghozzá olyan értelemben, hogy eszembe jutott, valószínűleg hozzá lehetne tenni a témához még néhány szempontot, amivel jobban érzékelhető, mennyire szükséges vagy épp nem szükséges a gondolatainkkal való kapcsolatunkat felülvizsgálni. A lényege az volt, hogy a komment írója szívesebben „pörgeti” a gondolatait futás közben, ilyenkor szabadon gondolkodik így számára jobban érvényesül a futás rekreációs hatása illetve így nem kell annyira figyelnie a fáradásra, fájdalomra és időjárásra. A múltkori cikkben leírt, általam is használt technikák ezzel épp ellentétes irányba mennek, vagyis a gondolatok legalább részleges uralása és fékezése felé. De pontosabban írja le a lényeget, ha azt mondom, a gondolkodás átterelése a figyelem felé, ezt mindjárt kifejtem.
Réges régen én is úgy futottam, hogy folyamatosan ment a fejemben valami műsor, és pontosan azt éltem meg közben, mint a hozzászóló, hogy ez nekem jó, mert eltereli a figyelmet a futás gyötrelmeiről és nem is érzékeltem, hogy ez különösebben probléma lenne, hiszen maga a mozgás mindenképpen jót tett és még nem voltam elég öreg ahhoz, hogy érdekeljen, ha a futás után fáj ez-az. Továbbá még nem voltam „elég boldogtalan” a saját gondolataimtól. Ha visszanézek, akkoriban kezdtem el szépen túltelíteni magam a hülyeséggel, csak még nem volt meg a forrpont.
Honnantól lett mégis probléma? Fizikai szinten, amikor heti többször 10 km feletti távokat kezdtem futni és elkezdett fájni a térdem, a csípőm és néha a derekam. Továbbá teljesen más okból kiszakadt egy porckorongom. Így le is álltam egy időre, csak úsztam. És amikor visszatértem, rövidesen áttértem a mezítláb futásra, ami oly mértékben belekényszerített egy új, figyelemigényes technikába, hogy esélyem sem volt összevissza gondolkodni, mert azonnal büntette a terep a talpamat, és ha nem használtam jól az izmaimat, akkor pedig az ízületeimet és az ínakat. (Csak gyors kiegészítés, hogy a mezítlábas technika alkalmazható egyébként nem túlzottan kipárnázott cipőkben is, és ennek a technikának a részét/kiegészítését képezik a múltkori cikkben leírtak.)
Számomra így lett fájdalommentes és magamhoz képest lényegesen gyorsabb is a futásom. Tomi pedig, akitől rám ragadt a módszer, a lúdtalpát szüntette meg vele és rehabilitálta a műtött térdét. De mindez nincs ingyen, azaz itt a figyelem energiája az, ami újrakalibrálja a testet és ez az energiabefektetés nem spórolható meg.
Előfordul, hogy valaki hobbifutóként ösztönösen, figyelem nélkül is jó technikával fut, de ez a ritkább. Sokszor igen jól megsejthető a mozgás módjából, hogy várhatóan mi fog egy futó testén pár év múlva tönkremenni. Minél nagyobb egy test „puffere” a helytelen mozgás vagy testtartás káros hatásai tekintetében, annál később érkeznek a tünetek. De érkezni fognak. Viszont a jó hír, hogy ez ellen lehet tenni. Példádul a figyelemmel.
Ennyit a fizikai részről.
Mentális oldalról talán a legegyszerűbb kérdéseken keresztül megközelíteni a témát:
Tulajdonképpen mit nyerek a gondolataim kipörgetésével, és mi is történik ilyenkor, pl. futás közben?
· Vannak olyan helyzetek, életek, amikor a kiemelkedő stressz-szint miatt szükséges lehet kihasználni a gondolat és érzelem ventilálás megkönnyebbülést hozó hatását. Akár futás közben. Legalább is első körben. Akár egy jobbfajta veszekedésben, ahol először a tányéroknak földet kell érni, hogy utána lehessen egyáltalán a problémával érdemben foglalkozni. Tudjunk róla, hogy ez egy tűzoltás, egy túlnyomás kiengedés. Szükséges, de nem elégséges. Ráadásul, ha egy bizonyos témánál már sokadjára járunk, kezdjünk el gyanakodni, hogy esetleg az újra és újra ismétlődő ventilálás nem kezdi-e visszaerősíteni a negatív folyamatot pont az ismétléssel belevitt energia miatt. Meg lehet állni itt is, így is kevésbé fogjuk rongálni magunkat és a környezetünket, de a megoldás ezen túl van.
· Aztán idetehetnénk azt is, hogy van, aki az ilyen futások alkalmával éli meg azt, hogy szabadok a gondolatai. Az ide vonatkozó kérdés az lehet, hogy akkor esetleg máshol viszont nem érzem szabadnak a gondolataimat? Munkahelyi környezetben, családban, hivatalos vagy egyéb társas helyzetekben esetleg a viselkedésemmel együtt a gondolataim köré is elvárásokból kerítést húzok? Ha futás, motorozás, kirándulás, a munkaidő vége, sör, jóga stb. kell ahhoz, hogy szabadnak érezzem magam, akkor egészen biztosan nem vagyok az.
· Ha az a nyereségem – megint maradhatunk a futásnál – , hogy eltereltem a figyelmemet az időjárásról, erőkifejtésről esetleg jelentkező fájdalmakról, a monotonitásról, akkor ilyen kérdések jöhetnek: Miért töltök egy órát egy olyan tevékenységgel, amiből közben ki szeretnék menekülni? Miért is zavar a monotonitás? Miért zavar az időjárás? Miért nem akarom érezni a testemmel, amit épp csinálok? Miért zavarnak a testem jelzései? Miért zavar az erőkifejtés, amit épp teszek? Esetleg csak futás közben csinálom ezt vagy máshol is úgy vagyok jelen az életemben, hogy inkább mégsem vagyok ott?
· Ha megvizsgálom őszintén az ilyenkor tobzódó gondolatokat, azok hány százaléka teljesen újszerű és kreatív és hány százaléka csupán „újrahasznosítás” és „rekombinálás”? Hány százaléka szól múltbéli események mentális ismétléséről? Mekkora rész szól jövőbeli rémisztő vagy vágyott forgatókönyvek gyártásáról? Esetleg olyan forgatókönyvekről, amik csak a múltbéli tapasztalatokból tudnak táplálkozni nem sok teret adva teljesen váratlan – akár pozitív – eseményeknek. Mennyi ebből például az önostorozás vagy mások ostorozása? Mekkora része simán csak hülyeség, amit ha kihangosítana valaki, joggal gondolhatnának minket őrültnek?
Mindig, amikor valamit csinálok, de közben valahol egészen máshol jár az eszem, térben és időben, azzal tulajdonképpen az időmet vesztegetem. Akkor csak félig élek, hiszen sosem vagyok rendesen ott, ahol épp vagyok, és nem vagyok ott azokkal, akikkel épp vagyok. Ez amolyan zombi lét. Ha gyakran van olyan érzésed a világról, mintha zombik laknák, akkor az emiatt van. Mert az emberek nagy általánosságban képtelenek a figyelemre.
Ha viszont hirtelen furán, szinte kényelmetlenül érzed magad valaki társaságában, mert átható és tiszta a tekintete, amikor rád néz, akkor ő valószínűleg nem zombi, hanem épp valóban figyel rád. Amikor ez kölcsönösen történik, az maga a csoda, hirtelen nem érzed magad többé egyedül.
Ugye itt látszólag van egy kis ellentmondás, mert a múltkori írás arról szólt, hogy egy rakás dologra kell futás közben irányított módon figyelni. Akkor most végül is olyankor már figyelek vagy csak szűkebben koncentrálom a gondolataimat valamire? A választ valahol itt kezdeném:
A jógában pl. rengeteg gyakorlat, technika, rituálé létezik arra, hogy az ember elkezdje irányítani az elméjét, hogy csökkentse az ott található káoszt, ami túl sokszor magával rántja elviselhetetlen élethelyzeteket produkálva. Ilyen a légzés-szinkronnal végzett ászana, mantra, vizualizációs gyakorlatok stb. Ilyenkor még nem üresség és totális figyelem van, hanem inkább egy előzetes rendrakás és fékezés ebben a belső mentális és érzelmi káoszban. Minél nagyobb a káosz, annál bonyolultabb és intenzívebb technika kell, hogy képes legyen lekötni és valamilyen ellenőrizhető mederbe terelni a csapongó elmét. Amikor már „pályára van állítva”, azaz például megy körbe-körbe a testen a légzéssel összekötve (lsd. szintén előző írás 3. ábra), onnan lényegesen könnyebb átlépni a csendesebb figyelem állapotába. A végső cél a figyelem. A gondolat nélküli érzékelés, mint amikor először mesél neked valaki egy izgalmas történetet, és mindig csak a következő szót figyeled.
Mi a különbség a gondolkodás és a figyelem között? Az én értelmezésemben mindkettő egy folyamat, amit az elme csinál, azzal a különbséggel, hogy megfordul a mentális munka iránya, kábé úgy, mintha a nagynyomású légfúvót lecseréljük porszívóra. Amikor gondolkodsz, a meglévő dolgaidat tolod kifelé az elmédből, néha ezzel megszabadulva tőlük, néha azonban megsokszorozva őket, akár kellemes, akár kellemetlen. Amikor pedig figyelsz, te engeded magadba a világot, nyitottá válsz, lehetőséget adsz a belső megújulásodra pillanatról pillanatra.
MIRE JÓ EZ AZ EGÉSZ?
Ha ide ugrottál egyből az írás végére, mert rohadt hosszúnak találtad, nem baj, mert szándékosan az ugrálók kedvéért idetettem a lényeget, egy összefoglalását annak, hogy miért is van ennek bármi értelme? Miért biztatlak arra, hogy ne elégedj meg a figyelemelterelős, zenehallgatós, agypörgetős futással?
· Volt szó a mozgásszervrendszer épségének megőrzéséről. Leegyszerűsítve: ha nem nyomod el gondolkodással a tested jelzéseit, a futás inkább gyógyító, mint amortizáló testmozgássá válik.
· Amikor a mentális rendcsináló, lassító gyakorlatokat végzed (mint pl. a figyelem vezetése a testen a légzéssel összhangban), csökkented a fölösleges agymenéssel elfolyatott mentális és érzelmi energiád mennyiségét.
· Minél rendezettebb az elméd, annál több érzelmi és mentális kapacitásod marad az életed megoldására.
· Minél jobban átkapcsolsz a gondolkodás üzemmódból a figyelem üzemmódba, annál nagyobb „új megoldókészlethez” lesz hozzáférésed, egyszerűen, mert fogékonyabbá válsz új dolgok meglátására. Ha megfigyeled futás közben (vagy bármikor máskor) a gondolattartalmaid összetételét, rájössz, hogy úgy 90%-ban csak ismétled és újrahasznosítod a már meglévő tartalmakat és tulajdonképpen nem sok hasznukat veszed. Minél többet ismételsz, annál jobban erősíted a már untig ismert mintáidat, programjaidat, akár jól működnek ezek a programok, akár nem.
Szögezzük le, gondolkodni azért kell. De úgy, mint ahogy az autóba beül az ember, hogy eljusson ából bébe, vagyis feladatmegoldásra használva. Ha kiszállsz a kocsiból, leállítod a motort, nem pörgeted fölöslegesen a garázsban.
Ventilálni is kell. Önmagunkban vagy egy barátnak, de csak addig, amíg a túlnyomás távozik. Talán egy barát ilyenkor már meg is kezdi, akár helyetted is, a rendcsinálás folyamatát azzal, hogy a problémáid a vele való párbeszéd által megfoghatóbb formát öltenek.
A ventilálás-rendrakás-figyelem tengelyén, ahogy haladunk előre, elkezd megjelenni a belső csend. Amikor ez sikerül, akkor futás közben már nem csinálok semmit, már nem vezetem a figyelmemet a testemen, nem figyelem a légzésemet sem külön, nem mantrázok, csak „érzékelek”.
Ebbe szoktak berobbani kisebb vagy akár hatalmas megoldások, ötletek. Mintha „súgott” volna valami nálam sokkal intelligensebb barát. De ez inkább egy kellemes következmény. A nagy nyereség maga a belső békéd.
Szeretettel: Szabina
Kép forrása: https://www.needpix.com/photo/1215860/