Most akkor meditálok?
Nagyon sokat beszélünk, olvasunk a meditáció jelentőségéről, a tudomány is már egy ideje kedvet kapott vizsgálódni, hogy miért is olyan jó ez nekünk. Mégis van némi zavar, amikor pontosan szeretnénk meghatározni, mi is a meditáció, és hogy amikor „csinálom”, az tényleg az-e.
Egy kicsit segíthet ebben egy hasonlat, talán a legjobb, amit eddig a meditációról hallottam. Alan Watts egyik előadásából származik, ahol a meditációt zenehallgatáshoz hasonlította: amikor a zenét hallgatod, annak egyetlen célja a zenehallgatás. Nem az a lényeg, hogy minél előbb a végére érjél – ebben az esetben a legjobb dal a világon az lenne, amelynek leghamarabb van vége -, hanem a folyamat, és benne a kulcs: a figyelem. A figyelem itt nem koncentráció, hanem egy végtelenül tág érzékelés. A zene hallgatása közben nem kell koncentrálnod, a zene egyszerűen csak megérkezik hozzád. A zene elemei helyett az egészet figyeled és érzékeled. Épp, mint a meditatív érzékelésben. Ha például gitáros vagy, akkor ez talán néha kényszerűen átcsaphat a saját hangszeredre történő fókuszálásba, de jó esetben képes vagy akár enélkül is zenét hallgatni.
Az időtlenség, akár a meditációban, megjelenik a zenében is, hiszen minden egyes pillanatban a zene teljességét érzékeled, akkor is, ha az az idővel bomlik ki és halad előre. Az idő haladása csak a nyitottságodat tartja fenn, de nem nézel közben türelmetlenül a jövőbeni képzeletbeli hangjegyekre. Egy dalt vagy zenekari művet nem lehet időrendben elmesélni, mint egy sztorit. Hogy akkor először bejött a dob, ami azt csinálta, hogy…, aztán a zongora, ami meg… stb. Csak egységként létezik, és csak a meghallgatáson keresztül válik felfoghatóvá. Ugyanígy, a meditáció is csak a megtapasztaláson keresztül.
A zenében nem várod a következő hangot, hogy megértsd az előtte levőt és ez fordítva is igaz, nem kell folyamatosan az előző hangokon gondolkodnod és azokat felidézned annak érdekében, hogy felfogd az épp soron következőt. Ilyenkor folyamatosan a jelenben vagy. Erőlködés és elvárás nélkül. Egy zeneszám meghallgatásától ritkán várunk valamilyen eredményt. A meditációt sem valamiért, hanem önmagáért végezzük. A meditatív állapot maga a cél. Egy üres, csendes, figyelemmel teli és irány nélküli állapot, amiben az „én” is oldható állapotba kerül. Az elmélyült zenehallgatásban sem érzékeled igazán magadat külön, mint hallgatót. Ha mégis, akkor már nem annyira a zenehallgatásban vagy, hanem például az általa kiváltott érzelmi hullámban.
Vannak gyakorlatok – vizualizációk, koncentráció, kriyák (technikák), mantra stb.- melyeket végezni szoktunk annak érdekében, hogy minél csendesebb, kiegyensúlyozottabb állapotba hozzák a tudatunkat. Ezeket néha amiatt, hogy a fogalmak használatában nem mindig vagyunk egy platformon, szintén nevezik meditációnak, de valójában inkább az arra való felkészülést szolgálják.
Akkor is igaz ez, ha a zene nem tetszik? Az, hogy az adott zene végül tetszik-e vagy sem, már a zenehallgatás folyamatán túl van. Ez egy másik réteg, aminek az előzetes zenei tapasztalataidhoz, műveltségedhez, kondicionáltságodhoz (=ízlésedhez) van köze és az ezekből létrejövő értékítélethez.
A meditációt gyakran csak különálló, ücsörgéssel töltött gyakorlatként képzeljük el. Holott akkor válik teljessé, ha az nem egy kiragadott 5-10-60 perces napi program, hanem egy alapállás, amivel éled az életedet percről percre. Olyan alapállás, amiben nyitott vagy, játékos, gondolatokkal és elvárásokkal nem terhelt, inkább kíváncsi, figyelemmel teli, és a jelen pillanatban tartózkodó.
Szeretettel: Szabina