Nyitott ajtón könnyebb betolni a talicskát, csak kéne a kulcs- értekezés tanulásról és szenvedésről
Oké, mindezt elmondtam, bár ennek egyszeri-kétszeri tudatosítása, kognitív átkeretezése nyilván nem fogja mindig áttörni egy kamasz mindennap érkező iskolai szenvedéseit. Mint elvetett mag viszont… ki tudja. A másik, hogy valójában a gyerekeknek nem csak a gyerekségük okán van teljesen igazuk abban, hogy nem tudnak mit kezdeni egy jövőbeli, ráadásul bizonytalan „haszonnal”. Az ember idegrendszerének motiváló-önjutalmazó mechanizmusai (dopaminrendszer) állítólag kifejezetten rosszabbul működnek, ha egy jövőben bekövetkező pozitív eredményéért (pl. jó érzésért) csinálunk a jelenben szenvedéssel teli dolgokat. És akkor most meg is kérdezheted magadtól, hogy ez vajh, milyen mértékben is ismerős számodra.
Egy általános megoldás erre az, hogy amennyiben egy szükséges tevékenység nem okoz önmagában valamiféle eredendő örömöt, akkor meg kell tanulnunk magát az erőfeszítést élvezni (vagy az erőfeszítésre való képességet) anélkül, hogy az erőfeszítés végéből származó jutalomra ácsingóznánk. Matektanulás esetében sem kell feltétlenül az erőfeszítésnek szenvedéssel társulnia, hacsak a lemaradások miatt nem éri a gyereket folyamatos kudarcélmény. Ideális esetben egy tananyag nagyjából azon a szinten van, ahol a tanuló tart- így ehhez segítségként ott van a pillanatnyi „rész-jutalmak” lehetősége is. Ez lehet mondjuk egy feladat, részfeladat megoldásából adódó sikerélmény és öröm.
Szóval Roska Botondot hallgatom ebben az interjúban, és úgy érzem, ebben a kérdésben ő az én aktuális „naugyém”. Neki a hajnali matekozás az, ami nekem a reggeli jóga és saját elmondása szerint ez hozzájárul ahhoz a gondolkodási képességéhez, amiből az egyébként világszenzációs kutatási teljesítményei születnek. Ő persze mindig is szerette a matematikát, úgy könnyű…
Ám mi van akkor, ha nem is a matek a lényeg, vagy ha legalább tyúk-tojás kérdéssé bizonytalanítjuk ezt a dolgot? Ezen az emberen látszik, hogy nyitott elméjű és tudásszomjas. Talán pont azért, mert olyan környezetben nőtt fel, ahol ezt erősítették benne (az interjúban erre azért vannak is utalások). Ebben az esetben viszont elmondhatjuk, hogy a szülő és az iskola szerepe elég fontos. Abban feltétlenül, hogy a világ megismerése iránti vágyat felszítsuk a gyerekben. Igazából mindenkinek könnyebb utána. Nyitott ajtón könnyebb betolni a talicskát. A matekot is beleértve. Így a szenvedés valóban átváltozhat egyszerű erőfeszítéssé. (Ha egy gyermek a saját szintjén esetleg még azt is képes magáévá tenni, micsoda izgalmas furcsaság ez, hogy van egy ilyen dolog, mint a matematika, amivel az ember számára szinte minden leírható a világon, talán még több esélye van az örömtelibb tanulásra)
Hogy ehhez mi szükséges? Hát valószínűleg az, hogy bennünk felnőttekben is pislákoljon az a bizonyos tudásvágy és a tevékenységeink élvezete. A pszichológusok szerint ugyanis a gyereknevelés szempontjából az általuk érzékelt minta az elsődleges. Önmagunk pozitív mintává történő előléptetése viszont elég nehéz ügy, ha mi magunk a „szenvedj most, hogy később jó legyen” mentalitással vagyunk szoros viszonyban a „szeresd azt, ami éppen történik” helyett.
Felnőttként jellemzően újra megéljük a feljebb említett, kamaszkorra emlékeztető szenvedéseket – olyan arányban, amennyire nem azt kezdtük az életünkkel, amit szerettünk volna. Fárasztó és legtöbbször értelmetlennek látszó kötelességek teljesítésének sorozatán keresztül várakozunk valamire, ami majd azok után következik (négy óra, hétvége, fizetés, szabadság, nyugdíj). Ilyenkor egyrészt át kéne vezetni magunkat az önismereti munka birodalmába, sosem késő alapon, másrészt addig is észrevenni, van -e esetleg tanulási lehetőség az adott tevékenységeinkben. Néha egyszerűen annyi a tanulási lehetőség, hogy tudatosítom és megfigyelem a belső ellenállásomat az adott tevékenységgel szemben, de ennek sem érdemes lebecsülni a pszichológiai eredményét. Ez néha olyan felismerésekhez vezethet, amivel ki is lehet ugrani egy adott kellemetlen állapotból vagy élethelyzetből.
Az egyik indikátora annak, hogy az ember- például a hivatása szempontjából- a helyén van az életében, hogy szinte mindenben lát tanulási lehetőséget, amit integrálni is tud. Illetve az is, hogy mindeközben egészen máshogy érzékeli az idő múlását. Roska Botond napi 16 órát dolgozik és ebben benne vannak azok a vállalásai, amiket szintén a tudásvágyából származtat. Ennek ellenére sok mindennek tűnik, de fáradtnak vagy kiégettnek semmiképpen.
Ezek alapvetések, de amire ki akarok lyukadni, az tulajdonképpen ez: felnőttként is átváltozhatunk nyitottá, és lehetséges magunkévá tenni a tanulás szeretetét. Ebből nem csak a gyerekeink profitálhatnak, hanem a nyitottsággal javítjuk a saját jelenünkkel való kapcsolatunkat is. Az ide vezető egyik lehetséges útvonal épp az, ami a gyerekeknél is működik: a pozitív minták, példaképek keresése. Ezek olyan banális dolgok is lehetnek, mint a vágyott tudással és tulajdonságokkal rendelkező emberek társasága, előadásuk vagy velük készült interjú hallgatása, élettörténetük megismerése. (Számomra például ez a Roska Botond interjú pont ilyen, innen is jött az ötlet, hogy írjak erről). Fontos faktor ebben a folyamatban, hogy érzelmileg hasson ránk, méghozzá a csodálat érzésén keresztül. A csodálatnak egyébként is érdekes idegrendszeri és fiziológiai vonatkozásai vannak. (https://www.academia.edu/40583013/Admiration_for_virtue_neuroscientific_perspectives_on_a_motivating_emotion )
Az agyunk egyik lehetősége a gyors változásra (neuroplaszticitás) és tanulásra az, ha egyszerre van a tudatos figyelem, az éberség és valamiféle felfokozott érzelem állapotában. Ehhez az állapothoz konkrét agyterületek és vegyületek tartoznak, amelyek bizonyítottan fizikai változást hoznak létre az idegi kapcsolatokban. Amikor csodálattal telve figyelsz valakire hosszabb időn keresztül, az egy intenzív érzelmi állapot. Ilyenkor az illető által közvetített tudás, gondolkodásmód és vele együtt a belső motiváció sokkal hatékonyabb módon érkezik meg hozzád. Egy „erőtér” keletkezik, amiben létrejön a te átalakulásod is. Erről valószínűleg alkalmanként már volt tapasztalatod, de amikor ez egy alapelvvé és valódi rendszerré, szinte napi rutinná válik, az egy másik szintje a lehetőségeknek.
Van egy ilyen mondás, hogy annak az öt embernek az átlaga vagy, akikkel a legtöbb időt töltöd. Vajon mi történne, ha elkezdenéd a „társasági idődet” ennek tükrében beosztani? Ha erre azt mondod, hogy „gyere csak be az irodába és nézd meg milyen arcokkal töltöm a napom nagy részét", akkor arra az a válaszom, hogy minden emberben lehet találni valamit, amire ha jobban ránézel, csodálattal fog eltölteni. Ráadásul amint megérzi rajtad a másik fél ezt a részleges, de őszinte pozitív viszonyulásodat, ő is meg fog változni feléd. Próbáld ki!
A Roska Botondot megelőző Friderikusz podcastban Dr. Ujma Przemyslaw Péter pszichológus azokról a legújabb kutatási eredményekről beszélt, melyek bizonyítják, hogy az intelligencia genetikai ügy és csak nagyon kis mértékben fejleszthető, ha egyáltalán. Azt viszont nem állítja, hogy a gondolkodási képesség ugyanide tartozik. És nem is tartozik. Az intelligencia inkább egy mintázat felismerő és modellező képessége az elmének, míg a gondolkodásra való képesség egy lehetőség ennek a potenciálnak a legjobb kifejezésére. Számomra valahogy úgy viszonyul egymáshoz a kettő, mint utas a járműhöz: a gondolkodási képesség a járműve az intelligenciának. Általa a felszínre érkezhet és több színtéren is láthatóvá válhat. Az utas olyan amilyen, a jármű viszont lehet egyre jobb és jobb. Ez jó hír, mert ez a rész legalább rajtunk múlik. Már amennyiben megszületik bennünk legalább egy közepes mértékű tudásszomj. Ennek támogatására ott van például a fenti módszer a példaképekkel és azzal a bizonyos csodálattal teli tudatos figyelemmel. De ha ez nincs, akkor még az is valami, ha simán csak belekényszerülünk egy helyzetbe, ahol a tudást tömőfával tolják az agyunkba és közben égetnek bele új áramköröket (gondolkodásmódot), amiken az közlekedni is tud. A jelenlegi oktatási rendszer inkább erre hasonlít. Ilyesmi evolúciót éltem meg én is az egyetemen, természetesen egy lényegesen szerényebb szinten. Körülbelül ahogyan egy unszinpatikus póniból tűrhető képességekkel rendelkező paripa lesz. Nem kellett hozzá, hogy akarjam a tudást vagy hogy szeressem a terhelést. De azért élvezetesebb lett volna.
Valószínűleg épp ebben az örömteli kontra mennyiségi tanulás mérlegben kéne egy újfajta egyensúlyt kialakítani. Azt gondolom, előbb van szükség az örömteliségre, és Roska Botond példája számomra pont arra enged következtetni, hogy az ez az öröm nem elerodálja, hanem épp ellenkezőleg, magával hozza a teljesítményt és a terhelhetőséget.