Év végi útravaló
Mint a legtöbbeteknek, nekem is van néhány visszatérő válságom, ami utolér a munkám kapcsán.
Az egyik például a „dolgozom-e én egyáltalán” című kérdés. „Rendes” diplomával és „rendes” foglalkozásokkal töltött évek után jógaoktatóként olykor pontosan olyan röhejesnek látom magam más rendes, GDP-termelő emberek munkaidejében az utcán mászkálva, elhaladva világító irodai ablakok alatt, a városi közterületeket karbantartó nehéz fizikai munkát végzők mellett, majd néhány hajléktalan előtt, elnézve az utcán sétáló, valószínűleg nálam „rendesebb” munkát végzők gondterheltségét, vagy úgy általában a világ problémáit, mint ahogyan az amerikai vígjátékokban szokták a jógaoktatókat parodisztikusan megjeleníteni. Gyertyafényben, kitekert pózokban, erőltetett harmónia-arccal és a természetesnél eggyel magasabb hangfekvéssel. Mint a modern nyugati társadalom egy valódi munkát nem is végző következményes sallangját, aki egy ”úgy csinálunk, mintha” tevékenységnek az átszellemült hoppmestere.
Rám húzható ez a karikatúra vagy sem, általában is igaz rám, hogy egyszerűen nem tudom magamat elég komolyan venni, mint a jógaoktatói szerep tulajdonosát. Valahogy érzem is az igazságát ezeknek a sztereotípiáknak. Pedig magát az oktatási folyamatot nagyon is komolyan veszem, készülök, folyamatosan tanulok és emberre szabok. Egyszerűen szeretem ezt csinálni, és most ez van, szóval egyelőre engedjük is el nagyvonalúan ezeket a zavaró gondolatokat, hess!
De akkor is, hol van itt az igazi, akár GDP-ben kifejezhető értékteremtés?
Annyit tudok csak a visszajelzésekből, hogy az emberek az óra után általában jobban vannak, mint előtte. Hosszú távon néha egész meglepő változásokat produkálva önmagukon vagy az életükben.
Mariana Mazzucato amerikai közgazdász a Value of everything című könyvében ír a háztartási munkáról, mint a klasszikus közgazdaságtan által a pénzben kifejezhető értékteremtő munka kategóriából száműzött tevékenységről: szerinte sok más, GDP szempontjából hasonlóan alulértékelt tevékenység mellett ez is azok közé tartozik, melyek márpedig igenis a részei a GDP termelésnek, méghozzá olyan módon, hogy újratermeli a háztartásban élők GDP teremtési képességét. Mióta ezt olvastam, világ gyúlt a fejemben, hiszen én is ezt csinálom! Az emberek itt újratöltik magukat, visszarakják a helyére a testrészeiket és a zilált gondolataikat, érzelmeiket, hogy másnap megújulva ismét részt vegyenek a közös értékteremtésben. Megkönnyebbülés, mégis „rendes” polgár vagyok, hasznos tagja a társadalomnak, nem csak hobbi-létező. Aztán megint ki kell röhögnöm magam. Miért is van szükség erre a felmentésre és önigazolásra, a társadalmi betagozódás ilyen típusú kegyére? Szerintem eleve sokunkban működik még mindig aktvían a munkának fájnia kell makacs program. Onnan tudod, hogy amit csinálsz az munka, hogy legalább egy kicsit rossz neked. Márpedig napi szinten az életünk legalább kétharmada, az élet teljes távlatában pedig bő háromnegyede a munkáról szól.
Ezenkívül, vajon hányféleképpen lehet mérni a társadalmi hasznosságot? A pénzben, fizikai termékben, azonnal mérhető tevékenységben, neadjisten szenvedés mértékében kifejezhető a legfontosabb?
Ha a társadalom szövetét egy hálónak képzeljük el, melynek egy-egy pontját az egyes személyek jelentik, úgy képzelem, hogy a „jó közérzetű”, az elégedettséget a jelenben kereső vagy megélni képes emberek emelkedő csomópontokként jelennek meg. Ők azok, akik elégedettek a munkájukkal, önmagukkal, az életükkel, nincs szükségük más emberek lenyomására ahhoz, hogy önmagukat erősítsék, sőt, mindezek miatt marad energiájuk másokra odafigyelni. Ők a háló szomszédos pontjait is megemelik magukkal. A „rossz közérzetűek”, hiányérzettel küzdők pedig inkább lefelé tendáló pontok lesznek, akiknek előbb-utóbb szüksége lesz szomszédos emelőpontokra, hogy tudjanak élni.
Vagyis: azt gondolom, a Te egyéni jól-léted borzasztóan fontos, mert már önmagában, valamiféle pozitív gravitációs erőtér formájában emeli magával azokat az embereket a környezetedben, akik ezt hagyják. Függetlenül attól, hogy bármilyen hasznosak vagy értékesnek titulált foglalkozásod van vagy sem. Ezért nem mindegy, hogy mekkora mértékű kompromisszumot kötsz nem csak a hivatásoddal, hanem az életed többi területével kapcsolatban is. Nem csak azért fontos, hogy jól legyél, hogy az életed végét ne a hiábavalóság érzése hassa át, hanem azért is, mert így tudnak csak merítkezni belőled azok, aki számodra fontosak. Hiányállapotból adni nem igazán lehetséges. Ezen a ponton az önigazolás is szükségtelenné válik.
Ezügyben valahogy nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a közvetlen környezetem és az ahhoz idén újonnan csatlakozók is mind felfelé mutató vektorokkal rendelkeznek és nagyon hálás vagyok nekik, hogy osztoznak velem ezen az erőtéren. (Sokan közülük tudom, hogy nem ismernek most magukra, de nem baj 
) Reményeim szerint én is húzok ilyen formán magammal további más pontokat.
A jógaóra azért érdekes műfaj ebből a szempontból, mert az oda keveredők például – még ha egyesével esetleg a saját poklukat is járják az életükben, amint az óra keretében közösséggé formálódva beleolvadnak abba a tevékenységbe, amit ugye jógának nevezünk, ott valahogy együtt válunk egyetlen emelkedő óriás-ponthalmazzá, minimum az óra időtartama erejéig. De ezt nem csak egy jógaóra tudja, hanem bármilyen közösségi tevékenység, amiben valódi jelenlét és odafigyelés van.
Tehát én azt kívánom Neked az ünnepekre és a következő évre, hogy kezdd el komolyan venni a saját boldogságodat! Legyél hajlandó megfizetni ennek az árát, azaz letenni hiedelmeket, előítéleteket, elvárásokat, szokásokat és felállítani új fontossági sorrendet, megváltoztatni megváltoztathatatlannak címkézett dolgokat a lelkedben is és azon kívül is!
Szeretettel: Szabina