Valentin napi apróbetűs

Valentin-napi apróbetűs

Egyszer egy tanító azt mondta: Onnan lehet majd tudni, hogy a világ fejlődik, hogy az emberek már nem csak a magánéletükkel lesznek elfoglalva. A látszat ellenére valószínűleg ez a mondat nem kizárólag a szerelmi magánéletre vonatkozott, hanem úgy általában arra, ahogyan az életünk dolgait kezeljük: vagyis énközpontúan, legtöbbször csak magunkon keresztül értelmezve azokat, úgy, mintha – legalább közvetve – minden a magánéletünk része lenne. Ennek többféle tünete lehet:

  • Úgy érezzük, minden rólunk szól: akár negatív, akár pozitív értelemben, de célpontjai vagyunk az eseményeknek.
  • Nem tudunk nagyobb folyamatokban gondolkodni, azoknak inkább részeként, mint főszereplőjeként tekinteni magunkra, épp ezért
  • felerősödött egyéni félelmek és vágyak folyamatos kettősségében létezünk.
  • Nem tudunk kilépni a saját nézőpontunkból, hitvilágunkból, elutasítóak vagyunk másokéval szemben.
  • Nemhogy emocionális, de még kognitív empátiával sem rendelkezünk, vagyis nemcsak hogy nem érezzük át mások problémáit, de nem is értjük.
  • Nézet- vagy véleménykülönbség esetén azonnal megtámadva érezzük magunkat.

Ez az, amit a köznyelvben egoizmusnak hívunk.

Most Valentin-nap van, a legmagánabb magánéleti ügyeink ünneplése, így tegyük most mégis a szerelmi életünket nagyító alá.

Február 14. a szerelem ünnepe, ugye. Meg a virág- , csoki-, plüsseladási, asztalfoglalási számoké. Persze az őszinte szerelem csodás dolog. Amennyiben nem tévesztjük össze sok minden mással. Például egyedülléttől való rettegéssel, ragaszkodással, kényszeres érzelmi hullámvasutazással, be nem tartott ígéretekkel terhelt szeretői viszonnyal, szimbiózissal, kiszolgáltatottsággal, unaloműzéssel, anyagi biztonsággal, önbecsülés-tuninggal, testi (vagy egyéb) igények kielégítésével, megalkuvással, az élet értelmével és így tovább. Ezek mind valamiféle hiányállapotról tanúskodnak, márpedig hiányállapot megszűntetése céljából kapcsolódni valakihez ritkán hoz harmonikus párkapcsolatot.  Bár vannak esetek, amikor egy romantikus kapcsolódás segíthet a  lelki gyógyulásban, de azért nem ez a jellemző. Ilyesmi általában akkor történik meg, amikor a kapcsolódó felekben valódi lelki plasztikusság van és képesek ezáltal változni illetve a másik változását is befogadni. Kölcsönösen, vagy akár olykor csak egyoldalúan, de mindig építve egymást. Egy jó kapcsolatban két ember alapvetően nem kiegészíti egymást, hanem két egészből keletkezik egy még nagyobb egész.

Na de – lehetne mondani- azért elég sokan vannak, akik, legalábbis látszólag, nem foglalkoznak túl sokat a magánéletükkel és mégsem tart ott a világ, ami a szemünknek-lelkünknek tetszetős lenne. Igen, ugyanis ez egy before-after probléma: a kérdés az, vajon azért nem porlasztjuk az energiáink nagy részét a szerelmi életünkbe, mert az életünk egy már feldolgozott témaköréről van szó, vagy inkább azért, mert különböző okokból feldolgozatlanul elnapoltuk, esetleg eltemettük ezt az ügyet, tehát még a „megoldás” előtt vagyunk?

Nézzünk néhány példát az utóbbira:

  • Kudarcok sorozata után visszavonulót fújunk, gyakorlatilag jó messzire menekülünk sikertelenségünk témakörétől. Eltöltjük az időt mással, ahonnan sikert remélünk.
  • Biztonsági játékosként és csak úgy mellékesen lézengünk alkalmi párkapcsolatokban, addig a pontig, amíg nem kell kitárulkoznunk és bekockáztatni a lelkünket.
  • Beleragadtunk egy rossz párkapcsolatba, házasságba (akármilyen okból is) és reménytelennek titulálva a helyzetünket inkább pótcselekvésekbe, ételbe, italba vagy úgynevezett hobbikba kezdünk.
  • Leéltük az életünk nagyját, esetleg elhasználtuk energiatartalékainkat és enerváltságunk miatt engedjük el a témát.
  • Még nem volt esélyünk a közelébe kerülni valamilyen testi-lelki adottság, betegség, terhelt körülmény vagy terhelt mentális-lelki állapot miatt. 

A fenti példák olykor lehetnek akár feldolgozott, meghaladott élethelyzetek is, ám ez egyrészt nem gyakori, másrészt az adott helyzet feldolgozottsági szintjét pontosan jelzi a folyamatról való tudatosságunk, a belső harmóniánk, továbbá a világhoz való harmonikus kapcsolódásunk mértéke.

A világ jelenlegi helyzete pontosan mutatja, mennyire állunk jól ebben az emberiség szintjén. A saját életünk pedig azt mutatja meg pontosan, hogy mi, személy szerint hogy állunk.

Bár a koragyermekkori kapcsolódási mintáink alapvetően meghatározzák a felnőttkori párkapcsolati tendenciáinkat, melyek sokszor sodorhatnak lehetetlen kapcsolatokba, ám ez a dolog nem rigid, és nem örökre determinált, igenis megváltoztatható. Éppen csak mindez nem történik meg magától. Az önismeret és a tudatos figyelem gyakorlatán kívül abban van az egyik nagy lehetőségünk, ha egyrészt elsajátítjuk az őszinteség gyakorlatát -önmagunkkal és másokkal szemben is-, továbbá megtanulunk olykor segítséget kérni, de legalábbis tudatosan figyelni másokra, engedni, hogy hassanak ránk. Ugyanis a saját egyéni univerzumunk sorsa a saját belső törvényei szerint alakul: mindazon dolgokból nő ki a sorsunk, amit születésünktől kezdve tanultunk, tapasztaltunk, hiszünk az életről. Ha nem engedünk be olykor kérdőjeleket, új nézőpontokat- ami sokszor másokon keresztül érkezik-, ez az univerzum csak forog a saját középpontja körül, ám változni nem fog.

Ahhoz, hogy kikeveredjünk a magánéletünk megoldatlanságoktól terhes labirintusából, fontos lenne megteremteni az életünkben a változás lehetőségeit. A változás azért nehéz, mert annak a túloldalán egy másik személy van, akihez ha el akarunk érni, először el kéne engedni a régit. A változás alatt szeretjük azt érteni, hogy a mi középpontunkhoz képest változnak a dolgok, valahol attól kijjebb. Pedig a valóság az, hogy ilyenkor maga a középpont hal meg és lesz belőle másik. Ettől válik nehézzé. Ám ha sikerül, új és bővebb eszközkészletünk lesz a problémás életterületek megoldására. Maga az „új én” is tágabbá, oldottabbá válik, vagyis a korábbihoz képest sokkal több lehetőséggel lesz képes azonosulni. Sokkal kevesebb dolog lesz számára idegen és érthetetlen. Az új én már nem a korábbi ismerkedési, párválasztási sémák rabságában él, így az emberek összetétele is elkezd megváltozni körülötte.

Emellett az a bizonyos folyamatos „személyes érintettség” érzet is szűnni kezd, hiszen egyre fogynak a személyiség ingerelhető pontjai. Egyre inkább képes lesz másokkal és nagyobb léptékű (pl. társadalmi) folyamatokkal is foglalkozni. Nem azért, hogy bizonyítson önmagának vagy bárki másnak vagy hogy fontosnak, esetleg erkölcsösnek érezhesse magát, hanem egyszerűen mert építő folyamatokat szeretne támogatni.

Ettől még nem szűnik meg vagy válik közömbössé a magánéletünk, nem veszít jelentőségéből a szerelem megélése, éppen csak a vele kapcsolatos szenvedés szűnik meg és nem emészti fel az összes életerőnket. Valahogy az egész játékosabbá válik. És ha a szerelemben, vagy bármely más életterületen ezt a játékosságot elértük, az erre való képességünk más életterületekre is átsugározhat. Minél többen lesznek erre képesek, annál inkább lesz másmilyen a világ is, amelyben élünk.

Szeretettel: Szabina

(kezdőkép: Budavári Tamás)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .