Valentin napi apróbetűs

Valentin-napi apróbetűs

Egyszer egy tanító azt mondta: Onnan lehet majd tudni, hogy a világ fejlődik, hogy az emberek már nem csak a magánéletükkel lesznek elfoglalva.

Most Valentin nap van, a legmagánabb magánéleti ügyeink ünneplése.

Valószínűleg  a tanító fenti mondata nem kizárólag a szerelmi magánéletre vonatkozott, hanem úgy általában arra túlzott énközpontúságra, szűkkörűségre, ahogyan az egész életünket éljük, és ami mellett alig jut figyelem a tágabb közösség és a társadalom problémáira. De ha belegondoltok, mindezen belül a férfi-női viszonyok rendezetlensége aránytalanul sok testi-lelki tartalékot képes felemészteni.

Erről az énközpontúságról (vagy ha akarod nevezheted egoizmusnak) azért fontos beszélni, mert egy olyan, az egész életet átható attitűdről van szó, amely alapvetően nehezíti meg a harmonikus párkapcsolat kialakítását és/vagy fenntartását.

Honnan ismerjük fel, hogy ilyen módon bele vagyunk gabalyodva önmagunkba?

  • Úgy érezzük, minden rólunk szól: akár negatív, akár pozitív értelemben, de célpontjai vagyunk az eseményeknek.
  • Egyedi, nagy részben tőlünk függő vagy minket sodró eseményekben gondolkodunk folyamatok helyett. Emiatt egyrészt vagy túl- vagy aluldimenzionáljuk a felelősségünket, másrészt
  • egyéni félelmek és vágyak folyamatos kettősségében vergődünk, ami megakadályozza, hogy önfeledten kapcsolódjunk más emberekhez (mindig valamire számítunk vagy valamitől tartunk).
  • Nem tudunk kilépni a saját nézőpontunkból, hitvilágunkból, elutasítóak vagy közömbösek vagyunk másokéval szemben.
  • Nemhogy emocionális, de még kognitív empátiával sem rendelkezünk, vagyis nemcsak hogy nem érezzük át mások problémáit, de nem is értjük.
  • Nézet- vagy véleménykülönbség esetén gyakran megtámadva érezzük magunkat stb.

Persze a fenti listával az a gond, hogy bár a környezetünkből másokat könnyen felismerhetünk benne, a ránk jellemző elemeket így elsőre és általánosságban nem nagyon és nem is szívesen azonosítjuk be. És ez rendben is van, ez egy természetes önvédelem. Viszont konkrét szituációk megfigyelésével rajtakaphatjuk magunkat és ez óriási segítség lesz önmagunk számára, ha harmonikus, kielégítő párkapcsolatot keresünk.

Február 14. a virág- , csoki-, plüsseladási- és asztalfoglalási számokon felül akkor lehetne igazán a szerelem ünnepe, ha tudnánk pontosan, miről is beszélünk. A szerelem csodás dolog. Amennyiben nem tévesztjük össze sok minden mással. Például

  • egyedülléttől való rettegéssel,
  • ragaszkodással,
  • kényszeres érzelmi hullámvasutazással,
  • be nem tartott ígéretekkel terhelt szeretői viszonnyal,
  • szimbiózissal,
  • egyéni célok és projektek (ház, gyerek stb.) eszközeivel
  • kiszolgáltatottsággal,
  • unaloműzéssel,
  • anyagi biztonsággal,
  • önbecsülés-tuninggal,
  • fizikai, anyagi igények kielégítésével,
  • megalkuvással,
  • az élet értelmével és így tovább.

Ezek mind valamiféle hiányállapotról tanúskodnak, márpedig hiányállapot megszűntetése céljából kapcsolódni valakihez ritkán hoz harmonikus párkapcsolatot. A hiány érzete – az okok felismerése és gyógyítása nélkül- legtöbbször átmeneti enyhülés után újratermeli saját magát.

Bár vannak esetek, amikor egy kapcsolódás hozhat lelki sebekre gyógyulást, de az általában akkor történhet meg, ha a kapcsolódó felekben valódi lelki plasztikusság van és képesek változni illetve a másik változását befogadni. Egy jó kapcsolatban két ember alapvetően nem kiegészíti egymást, hanem két változásra mindig kész egészből keletkezik egy még nagyobb egész. Aminek egy része lehet az, hogy egymás gyengeségeit megtámogatjuk.

Visszatérve a tanító mondatára, lehetne mondani, hogy azért látszólag elég sokan vannak, akik nem foglalkoznak túl sokat a magánéletükkel és mégsem tart ott a világ, ami a szemünknek-lelkünknek tetszetős lenne. Igen, ugyanis ez egy „előtte-utána” probléma. Vagyis: a kérdés az, vajon azért nem porlasztjuk az energiáink nagy részét a szerelmi életünkbe, mert – akár kapcsolatban, akár nélküle- , de az életünk egy feldolgozott témaköréről van szó, vagy inkább azért, mert különböző okokból megoldatlanul elnapoltuk, esetleg végleg eltemettük ezt az ügyet. Például mert:

  • Kudarcok sorozata után visszavonulót fújunk, gyakorlatilag jó messzire menekülünk sikertelenségünk témakörétől. Eltöltjük az időt mással, ahonnan sikert remélünk.
  • Biztonsági játékosként és csak úgy mellékesen lézengünk alkalmi párkapcsolatokban, addig a pontig, amíg nem kell kitárulkoznunk és bekockáztatni a lelkünket.
  • Beleragadtunk egy rossz párkapcsolatba, házasságba (akármilyen okból is) és reménytelennek titulálva a helyzetünket inkább pótcselekvésekbe, ételbe, italba vagy hobbikba menekülünk.
  • Leéltük az életünk nagyját, esetleg elhasználtuk energiatartalékainkat és enerváltságunk miatt engedjük el a témát.
  • Még nem volt esélyünk a közelébe kerülni valamilyen testi-lelki adottság, betegség, terhelt körülmény vagy terhelt mentális-lelki állapot miatt. 

Azt, hogy feldolgozott vagy „elnapolt” témáról van-e szó esetünkben, pontosan jelzi a belső harmóniánk mértéke.

A feldolgozottság persze nem jelenti azt, hogy közömbössé válik a magánéletünk. Nem veszít jelentőségéből a szerelem megélése sem, éppen csak az addig hozzákapcsolt szenvedés szűnik meg és nem emészti fel az összes életerőnket. Valahogy az egész téma veszít a drámai feszültségéből és helyette inkább játékossá válik. Az így felszabaduló energia pedig beáramolhat más életterületekre, és akár maradhat arra is kapacitásunk, hogy másokra vagy a tágabb környezetünket érintő folyamatokra is odafigyeljünk.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .