Social dilemmából az önismeretbe

Lábjegyzet Lex Fridman Mark Zuckerberggel készített interjújához.

Lex Fridman utazást tervez hazájába, Oroszországba, szeretne beszélni Putyinnal. Nagyon kedvelem Fridman humorát, a kérdéseit, a számomra kissé túlzó idealizmusát. Ha egyáltalán megvalósul egy ilyen beszélgetés, annak a jó hangulatú verzióját valahogy úgy képzelem, hogy Vlagyimir megpaskolja Lex arcát, hogy „fiam, ezek komoly dolgok, az orosz nép…és innentől valami hazafias propagandaszöveg…, és remélem odaát is a hazádat szolgálod”. (A rossz hangulatú változatot inkább nem képzelem el annak tükrében, hogy egy inkább az USA-ban életet és karriert választó, a háborút ellenző oroszról beszélünk.)

A beszélgetés megkezdése előtt Zuckerberg kap egy A4-es papírt, rajta közlekedési lámpákat bekarikázós captchával . Az interjú érezhetően a maga korlátai között mozog. Egy az eddigi életében már sok kellemetlen szereplésre kényszerülő fiatal üzletembert látok, aki ahhoz mérten lehet őszinte, amilyen mértékig be is tudja védeni brand-gyermekét, és aki láthatóan nem tud mit kezdeni olyan filozofikus kérdésekkel, mint az élet értelme vagy hogy mi lenne halála pillanatában az egyetlen utolsó kívánsága. Ilyenkor beharapja a száját, tekintetével pedig valami képzeletbeli adatfelhőben kutat a válaszért…majd egy korrekt, igazából kissé felszínes választ. De azért érdemes így is meghallgatni.

A social media életrehívása- akár minden egyéb új felfedezés, technológia, életet könnyítő termék- szerintem egyelőre több kérdést, mint választ adott az emberiségnek. Olyasmiket például mint hogy szabad-e adni a kontrollálatlan emberi elme alá nagy gyorsulású tech-tudomány lovat? A kérdés persze költői, mert az elmének az erre való igénye amolyan beépített tulajdonsága.

A közösségi média- azt gondolom- mindössze egy technológiai termék. Igaz, nagy hatású termék, ami társadalmi befolyással is bír. De csak úgy, mint például egy gyors autó. Vagy az elektromos levelezés. Mindegyik hatékonyabbá és gyorsabbá tesz egy valamilyen már létező folyamatot. Kitermel persze ezáltal új jelenségeket, de meglévő jelenségek gyökereiből táplálkozva. Így a közösségi média is katalizál sok olyan dolgot, ami eddig is volt, de amihez mindeddig valamilyen fék volt rendelve (fék=közösségi média nem létezése):

• Az információ terjedését, ami lehet fontos, valós és hasznos, de lehet fals, romboló vagy fölösleges.
• Érzelmek közvetítését, ami lehet építő, felemelő, de lehet meggondolatlan, hamis vagy pusztító.
• Tudás megszerzését, tájékozódást, művelődést vagy épp önmagunk mentális és lelki szeméttel történő elárasztását
• Emberi kapcsolatok, közösségek születését és széthullását.
• Együttműködés, együtt gondolkodás folyamatait és ugyanígy az abúzust és kirekesztést is.

Sok folyamat létezik a világban, amely ha lassú, akkor még úgy ahogy tudjuk kezelni, ha gyors, akkor viszont már nem.

Ha nem a social media társadalmi hatásairól beszélünk, hanem mondjuk az ipari technológia, hírközlés, vegyipar, informatika stb. világpolitikai helyzetre gyakorolt befolyásáról, ott a fejlődés lehetővé teszi problematikus helyzetek gyors és békés megoldását, éppúgy, mint az agresszió azonnali és óriási volumenű kiélését. Lehetővé válnak sokkal kiterjedtebb és szövevényesebb, a világra nézve káros érdekszövetségek, de ugyanezen infrastruktúrák mentén alakulhatnak meg összefogások is, melyek a világ és a környezetünk békés egyensúlyáért dolgoznak.

A tudományos és a technológiai fejlődés intenzitása olyasmi módon nyilvánul meg az emberiség jelenlegi mentális-lelki stabilitásához képest, mintha bespeedezett majmokat engednénk be egy porcelánboltba. Az amfetamin nem tesz intelligensebbé vagy bölcsebbé, netalán szeretettelibbé, legfeljebb aktívabbá.

A közösségi média, vagy egyáltalán az internet világa egy felnagyított tükörképe önmagunknak. Mi más lenne. Ha nem létezne, akkor is igyekeznénk a „szép” oldalunkat mutogatni, a hibákat – amíg csak lehet- elrejteni, legfeljebb nem tudnánk olyan könnyen retusálni. Egyéni hajlam függvényében akkor is pletykálkodnánk, próbálnánk infókat megtudni egy jó pasiról/nőről, torzítanánk híreket, hazudoznánk, nekünk hazudoznának, befolyásolhatóak lennénk, véleménybuborékban élnénk, megmondóemberek lennénk, huhognánk otthon a politikusokon, szélsőségesek lennénk, megvásárolnánk fölösleges dolgokat, lennének közöttünk futóbolondok és erőszakos emberek. Morgós emoticon nélkül is megtudnánk előbb-utóbb, ki utál minket. A különbség az, hogy mindez sokkal gyorsabban, nagyobb volumenben és feldolgozhatatlanul ingergazdagabb környezetben történik ma. Nem kell annyit várni arra a bizonyos késleltetett kielégülésre sem, amit egy vásárlás, egy beszólás, az elismerésbegyűjtés, leskelődés, cukimacskás videó stb. okoz.

Persze elég nyilvánvaló, hogy nem tetszik, amit látunk, így elkezdjük hibáztatni a tükröt vagy annak készítőit. (Zuckerberg megítélése enyhén szólva kettős).

Véleményem szerint ennek egyik oka, hogy elvárjuk, hogy egy terméktől, hogy a saját belső ellentmondásos igényeinket is kezelje:

• Egyik oldalról szeretnénk, ha lenne szólásszabadság, ám ha valaki véleménye nem tetszik, vagy szerintünk hazugság, esetleg sérti a világnézetünket, jóérzésünket, elvárjuk, hogy az üzemeltető szankcionálja.
• Még az intim pillanatainkat is kitesszük némi figyelem kedvéért, de közben adatvédelemért kiáltunk.
• Szeretnénk, hogy megvédjen minket az álhírektől, gyűlöletkeltéstől, de nehezményezzük, ha egyik nap a miénket címkézi annak.
• Szeretnénk a bőség zavarából ruhát, cipőt, elektronikai kütyüt válogatni, de felháborodunk, hogy manipulálják a vásárlási kedvünket a sok „hú ez kell nekem” termék felvillantásával a reklámsávban, mintha pisztolyt tartanának a fejünkhöz, hogy egy huszadik vicces zoknit is megvegyünk.
• Nem szeretnénk lemaradni semmiről, de felrójuk, hogy mennyi hülyeséget vagy felkavaró dolgot kell látnunk az idővonalunkon.
• Elkezdjük kiszűrni az ellentétes véleményen lévő ismerősöket, nem szimpatikus oldalakat aztán panaszkodunk a véleménybuborékra.
• Kényelmesen, a fotelben ülve szeretnénk nézelődni a világban, közben elvárjuk a mesterséges intelligenciától azt az erőkifejtést és tudatosságot, amit mi szeretnénk megspórolni, és ami megkülönbözteti számunkra a lényegeset a lényegtelentől.
• Vágyunk arra, hogy figyeljenek ránk, mert abból ingyen energiát nyerünk- ezért meg akarjuk mutatni magunkat, de közben nem akarjuk felvállalni ennek kockázatát. A kockázat a „negatív figyelem”, vagyis, hogy végül mégsem tetszünk.

Sok további kérdés megválaszolásra vár még:

• Milyen mértékű társadalmi felelősség és tartalomszabályozási kötelezettség szabható ki egy olyan termék gyártójára, amelynek óriási a hatása, de önkéntes a használata? Egyáltalán meddig számít valami szolgáltatásnak és honnantól egy teljesen más szabályrendszerrel működő szociális platformnak?
• Létezhet-e egy transznacionális szolgáltatásnak olyan használati feltételrendszere (morális szempontokat is belevéve), egy olyan legkisebb közös többszörössel, amivel az még használható marad mindenki számára a világ minden táján ráadásul egy időben?
• Fel vagyunk-e készülve pszichésen egy olyan eszközre, amely következő lépésben megteremti számunkra a ránk optimalizált, vágyainkat könnyebben kielégítő virtuális valóságunkat úgy, hogy a valós fizikai életünk, a kapcsolataink közben rendezetlenek? Így akkor szükségtelenné válik megoldani a lelki rendetlenségünket, hiszen a problémákat ily módon akár meg is lehet kerülni?

A közösségi média megteremti a platformját egy alapvető vágyunknak: hogy könnyebben kapcsolódjunk egymáshoz, de ezeknek a kapcsolódásoknak a minőségével és kezelésével kapcsolatban nehezen teljesíthető elvárásaink vannak.

Van itt ez a kisfiús kinézetű Fridman meg a kisfiús kinézetű Zuckerberg. Ez utóbbiról az az érzésem az interjú alatt, hogy jól megkergetve az amerikai álmot-  amit kétségtelenül sok munkával utol is ért- most folyamatosan próbálja utolérni a saját fejlesztését és felnőni hozzá, mely közben sokszor magyarázkodásra kényszerül. De az kevés, ha csak ő nő fel hozzá, ha egyáltalán.

Hogyan lehetne feloldani ezeket a szociális dilemmákat?

 Ha biztonságra törekszünk, akkor talán azzal, hogy csak annyira veszünk részt ezeken a platformokon, amelynek a következményeit viselni is tudjuk. Ha „nagyban” gondolkodunk… akkor is. Vagy esetleg elkezdhetjük kevésbé komolyan venni saját magunkat és a vágyainkat, félelmeinket, és – éppúgy, mint ahogyan a „való” életben is kéne-  játékként kezeljük, ahol lehet nyerni és veszíteni is, ahol néha tetszünk a világnak, néha meg utálnak vagy csak épp nem érdeklünk senkit.

Ha nem tudunk/akarunk lemondani a közösségi felületek használatáról, érdemes lenne elfogadni, hogy egyrészt azok működési ellentmondásai jó részben belőlünk, felhasználókból erednek, és ezt a tükörfunkciót nagyszerűen használhatjuk ön- és társadalomismeretre. Másrészt ez is gyakorlóterepe a tudatosságunk fejlesztésének: meglátni a saját és mások jellemző érzelmi, gondolati reakcióit és mintázatait, meglátni társadalmi folyamatok mozgatórugóit, megtanulni tudatosan kezelni és szűrni információkat vagy épp észrevenni, amikor manipuláció vagy épp a saját egoizmusunk áldozataivá készülünk válni. 

Szeretettel: Szabina