Egy annyira nyugati ország, hogy szinte már keleti – szubjektív körkép, egy hagyma első rétege

Egy annyira nyugati ország, hogy szinte már keleti – szubjektív körkép, egy hagyma első rétege

Érdekes a repülőről leszállva belépni Képeslapországba, ahol a szűk üléssorokból és a kialvatlanságtól szűk látómezőből egy olyan közegbe lehet lépni, ahol szinte kitágul a tér, olyan, mintha egy szokásos európai ország testtömege kétszer-háromszor akkor térfogatban helyezkedne el. Az élet tempója is mintha ennek megfelelően lenne lassabb. De nem úgy, mint amikor a fővárosból átugrik az ember falura, mert ez a világváros, ahova megérkeztünk pont úgy néz ki, mint egy világváros, hanem csak mintha minden elemi részecskéje a térnek egy kicsit távolabb helyezkedne el egymáshoz képest, mint ahogy a szem ezt látni tervezte.

Az elmúlt közel egy év Kanada hagymájának valószínűleg csak első pár rétegét engedte lefejteni, így tehát előrebocsájtom a továbbiak szubjektív, és bizonyos szempontból lehet, hogy csak a felszínt kapirgáló és benyomásokon alapuló jellegét.

Vagyis előbb néhány nem szubjetkív adat, mert így később talán néhány dolgot kevésbé kell magyarázni:

Tehát Kanada:

Államalapítás: 1867. július 1.

Alapterülete: 9 984 670 km²

Lakosságszáma: 36,845,165 fő

Népsűrűsége: 3,2 fő/km2 (Magyarország: 106 fő/km2)

Természet/lakott terület arányának bemutatásához inkább ideteszek egy beszédes képet. (forrás: http://www.huffingtonpost.ca)

A bevándorló népesség létszámáról pedig ezt a másikat (forrás: http://www.statcan.gc.ca):

És még egy adat: Vancouverben és környékén az autópályán megengedett sebesség jellemzően 80-90 km/h. Ez szerintem fontos adat ?.

A hello – excuse me – thank you – sorry nemzete:

A kanadaiak feltehetően tiszta levegővel szívják magukba az attitűdöt, hogy a kedvesség, udvariasság és az ezt kísérő mosoly ingyen van és jó. Ez a mosoly nem erőltetett és nem hazugság. Legfeljebb nincs különösebb mélysége. De ettől még szervesen hozzájárul ahhoz az atmoszférához, amitől azt érezheti az ember, hogy itt valahogy könnyebb együtt élni másokkal. Könnyű is megszokni és felzárkózni. A kertvárosok utcáin rádköszönnek, de minimum egy mosollyal jelzik, hogy én is ember, te is ember, egy a járda, szóval hello. És az idősek megelőznek ebben, ha nem vagy résen. A tömegközlekedők a buszmegállóban érkezés szerint sorba állnak. A járműveken csak simán elvannak, mindenféle BKV bérlethez alanyi jogon járó extra műsorszám nélkül. Mindenki lehúzza a kártyáját, ami egyrészt van, másrészt az egész városban működik a beléptetős rendszer.  Mindenki kérdés nélkül átadja a helyét az időseknek és kisgyerekeseknek. Az idős bácsik pedig nekem ?.

Ha elmész egy szolgáltatóhoz, egy üzletbe vagy hivatalos ügyet intézni, alig kell tartani attól, hogy az ügyed elintézésének a hatékonyságát vagy a kiszolgálás minőségét az ügyintéző/pénztáros/pultos napi jókedv-rosszkedv aránya fogja meghatározni (nem sorolom ide az országhatáron történő ügyintézést, ahol mások a tapasztalataim, de ami egyrészt nem a szolgáltató szektor, másrészt maga a helyzet is speciális, lévén az ember ilyenkor fél lábbal országhatáron kívül, belekerülve a honvédelemmel érintett zónába és a minden szempontból idegen szerepébe). Tulajdonképpen úgy szolgál ki, vagy fel, mint aki a munkáját csodálatosnak és fontosnak tartja, szakmától, végzettségtől és hierarchiától függetlenül. Ennek a fontosságtudatnak és elégedettségnek a sok pozitívum mellett egy másik aspektusa -és úgy teljes a kép, ha erről is említést teszek – , hogy ha véletlenül felkészültebb vagy pl. valamilyen hivatalos témakörben, vagy összetettebb ügyben érkezel, ahogy ez azért elő tud fordulni, az valahogy mégsem veszi ki jól magát; a gépezetben résztvevő elem szeret megmaradni a problémáddal kapcsolatban teljesen kompetens személy szerepében, és előfordul, hogy zavarba jön, ha a feladatkörén túl kell terjeszkedni a gondolkodásban. Amikor erről helyiekkel beszélgettünk, csak mosolyogtak, hogy persze, itt ez egy létező szereposztás, a kedves és gyámolításra szoruló ügyfél és a hős-tudós ügyintéző, és ennek a leosztásnak a felvállalása a leggyorsabb út az ügyed elintézéséhez. De aligha találkozni a problémás ügyfél – hatáskörfitogtató ügyintéző szereposztással.

Akárhogy is nézzük, ezzel együtt is ez az ország udvariasságból és a legtöbb felületi társadalmi interakcióból ötös. Ez szerintem nem egy speciális képesség, hanem egy egyszerű, szándék szerint megtanulható viselkedés. (A nagyon más kultúrához tartozó bevándorlók persze -attól függően, hogy mióta élnek itt és hányadik generáció – csak részben hagyták átitatódni magukat ezzel a hozzáállással, de a jószándékúság így is érezhető, ahogy a különbség is az otthon megszokott állapotokhoz képest.)

A kanadai udvariasság önmagáról alkotott karikatúrája talán az egyenrangú útkereszteződés lehetne. Itt is a jobbkéz szabályt tanítják, ennek ellenére a sofőrök 2/3-a helyi specialitásként a ki ért előbb ide szabályt alkalmazza, ahol újabb lehetőség nyílik az udvarias gesztusok gyakorlására, és előreengedik az ugyan balról, de egy másodperccel korábban érkezőt. A gond ezzel csak a maradék egyharmad, aki vagy újdonsült lakos vagy újdonsült jogosítványtulajdonos. Tehát valójában legtöbbször egy higgadt, káromkodásmentes káosz alakul ki minden ilyen csomópontban. A zebra és a gyalogos egyébként szent minden esetben. Kivéve talán az ázsiai sofőrök esetében, akik vezetési stílusa amúgy is országszerte hírhedt, de cserébe jók a sok integetéssel kísért sorry-sorry-sorry-ban.

Megint csak erősen szubjektív véleményem szerint ennek az egész kedvesség-udvariasság-higgadtság hármasnak az egyik lehetséges magyarázata az a bizonyos népsűrűség adat: lehetséges viszonylag egészséges távolságot tartani a privát zónák között. (Mivel ez a cikk már egy másik országban íródik, ahol pont a hely, amiből a legkevesebb van, és látva ennek következményeit, ez még igazabbnak tűnik.)

Továbbá nem hagyható figyelmen kívül, hogy egy alapvetően jóléti társadalomban, ahol ráadásul kevesen is élnek, a bevándorlók pedig nagy százalékban és irányítottan a munkaerőpiaci réseket foglalják el, bizonyosan könnyebb olyan módon gondolkozni, hogy ami nekem hiányzik, azt valószínűleg nem „te és a hozzád hasonlók veszik el tőlem”. És az sem, hogy ez itt egy nagy szolgáltató birodalom, drága és egymással ténylegesen versenyző szolgáltatókkal.

De a prózai okok mellett, vagy azoktól függetlenül, meg vagyok róla győződve, hogy az emberek rájöttek, hogy ez az egész udvariasság dolog kölcsönösen jobb közérzethez vezet, és ezért élnek is ezzel a lehetőséggel, amire azt mondom, „keleties” attitűd, annak  a köztudatban élő pozitív értelmében.

A másik ilyen számomra feltűnő és átemelésre erősen javasolt hozzáállás a természettel való együttélni akarás és tudás. Itt erre nem azért van szükség, mert nehezen élhető és gyakori környezeti katasztrófákkal sújtott természeti környezetben kell valahogy életben maradni (bár ez észak felé haladva a téli hónapokban azért nem ennyire egyértelmű), hanem csak a puszta tény miatt, hogy a vadon lényegesen nagyobb arányban képviselteti magát, mint a civilizáció. Ez a fajta természet a hegyekkel, folyókkal, sziklával, hóval, gazdag növényzettel, jó és persze medvével egyáltalán nem olyan agresszív, mint mondjuk egy törésvonal vagy ártér mentén lakni. Ő csak van nyugodtan a maga törvényeivel és inkább csak a saját felkészületlenséged és ezeknek a törvényeknek a figyelmen kívül hagyása hozhat rémisztő helyzetbe. De ebből a szempontból nagyon magas a tájékoztatás színvonala minden látogatható hely közelében.

British Columbiában, ami kiemelkedően gazdag a természeti szépségekben, a természetjárás és utazás az egyik leggyakoribb módja a szabadidő eltöltésének (ez ilyen nyelvleckés tankönyvi mondatra sikeredett). Bepillantva néhány alkalommal a turista-kultúrába csak az jutott mindig eszembe, hogy az emberek itt olyan „szépen” és maximálisan a természethez alkalmazkodva építik ki a szükséges infrastruktúrát, és ugyanilyen szellemben turistáskodnak. A medve- és prérifarkas veszélyről sem halálfejes dangerous felirattal teletűzdelt táblákkal tájékoztatnak, hanem valahogy így:

Népegészség

Az elhízási statisztikának nem néztem utána, de 20 év fölött valami történhet, mert a tömegközlekedési eszközök ülésein szinte lehetetlen két, egymással semmilyen intim viszonyban lévő embernek elférnie. Kivétel ez alól az ázsiai lakosság és a friss anyukák, akik igen jó shape-et tudhatnak magukénak, amire azt hiszem már akkor megtaláltam a magyarázatot, amikor először mentem el futni azokon a környező tizenszázalékos lejtőkön, amelyeken ők a napi 1-2 órás babakocsis rutinsétákat teszik.

És alkoholprobléma? Van. Drogprobléma? Van. De nem hinném, hogy a már félig legalizált fű miatt, amit patika színvonalú, nagy forgalmat bonyolító shopokban lehet megvásárolni regisztráció fejében. (Anyunak üzenem, hogy nem, nem próbáltam ki, a barátaimnak, hogy igen, kipróbáltam, de semmi durvulás, a jógásaimnak pedig hogy kipróbáltam, de végigmeditáltam és csodás spirituális élményekben volt részem. A valóságról pedig írtam egy verset:

„Füves cigi megvót,

De semmi egyéb,

Csak sűrűbb gravitáció,

Nehezebb fenék.”)

Ehhez kapcsolódva következzék itt egy szimplán elméleti fejtegetés: egy fejlettebb gazdasággal rendelkező országban elmondható nagy általánosságban, hogy ugyanannyi munkáért több pénzt kapsz, vagy ugyanannyi pénzért kevesebbet dolgozol, amivel tehát plusz életidőt is kapsz. De vajon garantálja-e a gazdasági fejlettség és az élhető, civilizált környezet azt, hogy ezt a felszabadult időt és energiát építő és nem pusztító folyamatokba tedd?

Abban persze segít, hogy a társadalmi összefogás jegyében ténylegesen élő közösségi épületek (community centerek) működjenek és a legtöbb nyilvános vécében tűcserélő automata hosszabbítson meg néhány életet. Azt gondolom, hogy az ember, ha csak az ösztönei szerint él, a legkisebb energiabefektetés törvénye szerint működik. Tehát ha van pénz nagyokat enni és a nemzeti italboltok forgalmát növelni, továbbá drogokra is, akkor a népegészségügyi statisztika el fogja árulni, hogyan is állunk az életünk értelmes eltöltésével.

Migránsozás? Van, az alanyi jogon juttatott kezdőcsomagok miatt, de nehéz lenne a mértékét meghatározni, olyannyira nem köszön szembe sem óriásplakátokon, sem a hírekben, sem elcsípett beszélgetésekben. Persze itt a lakosság nagy része szemen köpné magát, ha eszébe jutna szögesdrótokért kampányolni a reptereken (lsd. népességstatisztika). Sokat elárul, hogy nem csak társadalmi, hanem még kereskedelmi reklámok is a befogadás üzenetét közvetítik. Na persze nem csak társadalmi felelősségvállalásból, hanem gazdasági érdekből is.

A mindössze 150 éves történelmi háttérnek ugyan egyik következménye, hogy az Európában megszokott történelmi és kulturális atmoszférával és ezek tárgyi lenyomataival nem fogunk találkozni, de ugyanígy nem fogunk találkozni vélt vagy valós történelmi eredőjű előjogokra hivatkozó kivagyisággal, ellenségeskedéssel vagy kirekesztéssel. Találkozunk viszont óriási, és az év minden szakában csodálatosan karbantartott zöldfelületekkel. Nem igazán van gazdátlan közterület. Sem utcai szemét, sem szemetelő ember.

Tény azonban, hogy az egy főre jutó gépjárművek száma olyannyira magas, hogy a főútvonalakon létezik ez a jelenség:

Azaz a HOV sáv (high occupancy vehicle lane) , amit csak a 2 vagy annál több személyt szállító gépjárművek használhatnak. Éppen ezért létezik ez is:

És ami Magyarországon elképzelhetetlen lenne: ezzel együtt is, ezt a sávot sűrű forgalom esetén is 90%-ban csak az arra jogosultak használják.

Ha van ország, ahol minden indokolatlanul agyon van csomagolva, akkor Kanada ilyen (bár azt nem tudom, hogy ebben mekkora szerepe van a hatalmas import mennyiségnek, ami készen érkezik). Cserébe a szelektív hulladékgyűjtés működőnek tűnik, és rengeteg olyan helyen is van palackutántöltésre is szolgáló ivókút, ahol mondjuk itthon melegvíz folyna a csapból, hogy kénytelen legyél ásványvizet vásárolni csilliárdokért. És a legtöbb boltban van már kimérős rendszerű élelmiszerárusítás is bizonyos termékeknél.

Építészet

Talán az ország világtörténelmi léptékben mért kiskorúsága miatt az építészeti megoldásokban is tetten érhető egyfajta gyökértelenség, ugyanakkor ezzel együtt az ebből fakadó rugalmasság és alkalmazkodás is. Kezdetben például idegenkedtem a favázas épületektől. Már azelőtt is, hogy láttam volna egy építkezést az volt az érzésem, hogy itt minden csak valamiféle átmeneti díszlet, amit egy kisebb szél tovafúj. Főleg, amikor kőházat imitáló megoldásokat vagy 6 szintes, favázas, de vakolattal elrontott, az illesztések mentén nem sok derékszöget és párhuzamot mutató társasházakat láttam. Mindenben ezt a lebegő átmenetiséget éreztem a stabil és nehéz otthoni épületfalak után. Az épületeken belül ugyanez az érzés járt át.  Aztán ez a kezdeti ellenérzést felváltotta a megértés és a praktikus gondolkodás. Itt a falazott építési módhoz alapanyag nincs, van viszont fa. Másrészt, néhány kivételtől eltekintve és a meseházikó formavilágot leszámítva, nem igazán vannak építészeti túlkapások. A középület építészetben pedig végképp minden túlzást nélkülöző, a környezetbe simuló, fa, üveg és beton van jelen. Óriási bevilágítófelületekkel, mert ezen az éghajlaton a napsütés ajándék, különösen a téli hónapokban.

Vancouver belvárosa azért részben más képet mutat. Toronyházak, üveghomlokzatok, világvárosi léptékben. De valami oknál fogva a város zaja a budapesti töredéke (nincs diesel autó), és az egész centrum egy óceánöböl és hegykoszorú elő- és erőterében van.  Valahogy így:

El lehet mondani, hogy Vancouver modern építészete kifejezetten kellemes, mértéktartó, környezetet tisztelő, a külsőbb városrészekben kifejezetten organikus (no nem a makoveczi értelemben). Ahol hely marad, ott a növényeknek biztosan helyet szorítanak a városgazdák. A mókus itt éppen ezért a magyar házimacska gyakoriságával fordul elő. A mosómedve pedig büntet, ha véletlenül az udvaron hagyod a szemeteszsákot.

Itt azt is át lehet érezni, hogy egy nagyváros csendessége, életben tartott zöldfelületei, szemét- és kutyaszarmentessége, teljes mértékű akadálymentesítettsége, a nyilvános vécék papírral, szappannal és ajtózárral való ellátottsága, a létező és használható kerékpárutak jelenléte, a közbiztonság miatti aggódás teljes hiánya mennyire megkönnyíti a nagyvárosi létet. A „kulturált” szó maximálisan leírja ezt az egész épített és társadalmi környezetet.

Ha egyetlen mondatban kéne összefoglalnom az eddig Kanadáról-   begyűjtött benyomásokat, talán azt mondanám: ez az ország nem szeretne mást, csak jól és zavartalanul elműködni. Élni és élni hagyni, embert és természetet. A hozzáállás szüli a környezetet, a környezet pedig visszahat a hozzáállásra. Ez egy jófajta ördögi kör, amit viszont egyszer el kell kezdeni, hogy működjön. Természetesen költői túlzás keleties bölcsesség atmoszférájával felruházni ezt az országot, de amennyivel tőlünk nyugatabbra van, bizonyos szempontból annyival keletebbre is, ami pl. a természethez való viszonyulás, az együttélés, együttműködés kultúráját illeti.

A politika, egészségügy, oktatás témakörébe ugyan részleges betekintéssel és véleménnyel is rendelkezem, de közel sem elegendővel egy mélyebb fejtegetéshez, ez ennek a hagymának egy következő rétege és majd egy következő cikk témája lesz.

A költözés jógikus szempontjai

Nagyon hasznos tréningnek tartom a más országokba történő időleges átköltözést. Mondanám, hogy az élet-tananyag kötelező részévé tenném. Bár én eddig csak nyugati kultúrából mozdultam egy még nyugatabbiba, aztán egy kevésbé nyugatiba, de még így is szembesültem azzal, hogy egy más környezet, kultúra és gazdaság eltérő szempontokat és életfelfogást tarthat magától értetődőnek. Az ember szerintem nagyon kevéssé hajlamos másfajta igazságok elfogadására.  Inkább a sajátjának valami módozataként vagy annak ellentéteként hajlandó látni más kultúrák nézőpontjait, de mindenképpen abból eredőként. Sokféle fokozat van ebben, az ellenséges és támadó viszonyulástól kezdve a tűrésen, távolból elfogadáson át a teljes megértésig. A megfelelő hozzáállással benne élni időlegesen egy más törvényeket diktáló közegben – nem tudok jobb szót – tágítja az embert. Az emberi tudatot. Alkati rugalmasságtól függően kényelmesebben vagy kényelmetlenebbül.

Szabina

One Comment

  1. suetot

    Szuper beszámoló, nagyon jó írás! Kedvet kaptam Kanadához! 🙂
    A “potyautasok” nagyon viccesesek, de miért nem adott rájuk ruhát?
    Azok a bizonyos patikák roppant érdekesek lehetnek, azt hiszem mindig beteg lennék.
    Hm, élni és élni hagyni… nekünk itt még mindkettőt tanulni kell (kéne).

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .