Képzelt szabadság
Ma reggel futás közben a szürkületben irtózatos nagyot estem. Amilyen pózban találtam magam felocsúdást követően, szétszakadt ruházattal, az első gondolatom az volt, hogy amikor innen felállok, onnantól tuti pár hónap off a futásban. De aztán felálltam, és kismértékű fájdalmaktól és a vérző térdemtől eltekintve, tulajdonképpen nem történt semmi.
Aztán eszembe jutott, hogy például ilyenkor milyen jól jön a testemben az évek során felhalmozott rugalmasság. Hogy tudok egy igazán jót esni, egy nem elegánsat, egy ordenárét. Anélkül, hogy komolyabban lesérülnék.
Az esést megelőző percekben épp Krishnamurti, egy nem túl gusztusos és egyébként is már halott öregember szavain elmélkedtem, aki egyik, a bundesliga frizurák korában felvett előadásában a gondolkodás természetéről beszélt. A lényege az volt, hogy látszólag van egy a gondolkodást kívülről figyelő valami, „tudat”, „én” „tanú”, ami vagyok – a jógáról szóló cikkek tele vannak ezekkel a kifejezésekkel, szerintem a sajátjaim is – , de ha jobban belenézünk az egészbe, azt találjuk, hogy maga a gondolkodó, a figyelő is tulajdonképpen a gondolat része, és nem független attól.
Namármost. Mit jelent ez? És hogy függ ez össze a szabadságról alkotott elképzeléseinkkel? Ha jobban belegondolunk, az életünk során eddig összeszedett és szummázott, megszűrt információinkból, tapasztalatainkból, benyomásainkból, az arra adott szokásos reakcióinkból és mások ránk adott reakcióiból gazdálkodunk a mai napon is. Rákapcsolva egy biológiai szerkezetre, annak további igényeivel. Ezek vagyunk. Ezek egy speciális, másokétól eltérő kombinációjaként áll össze az „én” érzete, saját személyiségünk képzete, ami egy a Föld túloldalán született, teljesen más genetikai adottsággal, információhalmazzal, kultúrával, viselkedéssel rendelkező személy esetén egy teljesen más én-t eredményez, akár olyannyira mást, amelyhez az elménk majdnem annyira lehetetlennek érzi a kapcsolódást, mint mondjuk egy csigához. És ez csak egy másik ember, nemhogy az univerzum felfoghatatlan keletkezése és működése. Ha jön valami új tapasztalás, azt is ebbe a masszába integráljuk, leokézva vagy nem leokézva, de mindneképpen belehelyezvebe ebbe a koordináta rendszerbe, ami már van és a miénk.
De amikor erre a koordináta rendszerre ránézünk, vagyis azt gondoljuk, hogy ránéztünk, végül is ki az, aki ránéz? A ronda bácsi szerint nincs ilyen nézegető, mert maga a „ránéző” nem különbözik, hanem része ennek a végtelen gondolatfolyamnak, aminek az egyik végén a gondolkodás tárgyai, a másik végén az alanya, a kettő között meg maga a gondolkodás folyamata található, vagy nevezzük tapasztalásnak. Vagyis csak maga a gondolatáramlat létezik, benne foglalt elemekkel. Így az „én” sem más, mint a gondolat része. És csak annyira valós, mint a gondolat egyéb tárgyai, amik jönnek-mennek, keletkeznek-eltűnnek, azaz semennyire. Amikor úgymond csendes tanúnak képzeljük magunkat pl. a saját viselkedésünkkel, érzelmeinkkel gondolatainkkal kapcsolatban, már maga a tanú is tulajdonképpen az eddig felhalmozott gondolatok összegzett valamije, ami saját magára reflektál, önmagát kontrollálja. És így saját maga rabja. Pont mint egy számítógép.
Valahogy úgy tudom ezt elképzelni, mint a saját farkát nézegető macska, akinek a farka a tapasztalás tárgya, a feje, aki nézi, és az egész tapasztalás a testén keresztül fut végig, ami összeköti ezt a kettőt. De az egész, akkor is csak egy darab macska, fejjel és farokkal, és nincs különálló macskanézegető.
Úgy jön ez össze a szabadsággal, hogy tulajdonképpen bármikor, amikor kijelentem magamról, hogy ilyen vagyok, olyan vagyok, ezt szeretem, azt nem szeretem, ez a véleményem, én így működöm, ez vagy az jelenti számomra a szabadságot, szeretetet stb., az egyrészt az általam eddig megélt tapasztalatok és tudott információk adatbázisából áll össze, másrészt ahogy kimondom, már le is hasítottam a valóság többi lehetséges részét, és adtam magamnak egy ízlésesnek gondolt, de kisméretű keretet. És onnatól képtelen vagyok friss szemmel ránézni a világra. Lehetetlenség. Az újonnan szerzett tapasztalatok, információk, módosítják és relatív módon tágítják ezt a keretet, de ettől még a keret keret marad és az életem ezután következő eseményeit és személyeit is csak ezek szerint leszek képes vizsgálni. Ez nem a szűklátókörűség, hanem egyáltalán a látókör mint olyan létezése. Akkor hol van itt bármiféle abszolút értelemben vett szabadság?
Krishnamurti felteszi a kérdést: jó, de akkor hogy lehet ebből szabadulni? Ettől az egész kumulált én-től, aki ennek a tanult, kondicionált állapotának és az életről alkotott eddigi képének megfelelően örül vagy szenved, élvez, ragaszkodik, szerelmes, utál, elnevez majd ilyen vagy olyan előjelet ad dolgoknak, totálisan nem szabadon, biológiai és pszichológiai, kulturális vagy épp erkölcsi, vallási meghatározottságban, egy nagyon-nagyon korlátozott időtartamban, amit életnek nevezünk. Innen nézve melyik lépésünk, döntésünk, választásunk szabad ebben az életben?
Ő azt kérdezi (ami nála egyben a válasz is): egyszerűen csak véget lehet-e vetni ennek a gondolatfolyamnak itt és most? Ami egyébként mind a múlthoz kapcsolódik abból táplálkozik. És így, teljesen pucéran nézni minden egyes pillanatban a világra? Ami viszont csak akkor lehetséges, ha az ember hajlandó elengedni az én-jének az összes keretét, vagyis magát az én létezését. Ezt nem lehet elképzelni, csak csinálni. Megállítani mindent magadban, vágyat, félelmet, elemzést, múltat, jövőt és gyakorlatilag semmivé válni. Ez nem egy kellemes gondolatkísérlet. Schrödinger macskája kutyafüle ehhez képest. Az emberi elme annyira kínosan ragaszkodik valami átmenthető állandóhoz, mint pl. a lélek, belső én, vagy valami tanúféle, aki azért mégis valami elméleti kontúrral rendelkező „lény”. Nem akar semmi lenni. Ramana Maharsi szerint pedig valójában semmi, illúzió és ha valaki e mögé akar lépni, folyamatosan bombázni kell önmagát a kérdéssel, hogy „ki vagyok én” és főleg, hogy ki az, aki ezt a kérdést fölteszi. Aminek a végén a nagy semmit találjuk, ami mégis valami. Maga a nagy „levés”. De semmi más.
És csodák csodája, az van, hogy amikor az ember hatalmasat esik, és az arca közeledik a talajhoz, valami ilyesmi történik. Megáll minden, nincs gondolat, érzés, múlt, jövő, „én”, csak az esés van. Vagy még az se. Nem egy töredék pillanatig, hanem akár másodpercekig is.
De miért kell ezzel egyáltalán foglalkozni? Miért kéne ezt állandó állapotunkká tenni? Valami folytonos meditációként. Hol profitálunk ebből bármit az életben? Erre csak személyes választ tudok adni. Egyrészt ha ez a kérdés egyszer beteszi a lábát az ajtón, úgy rendesen, többé nem lehet és nem is akarsz szabadulni tőle, főleg ha az ember felfogja az élet végességét, és azt is úgy rendesen. Másrészt úgy gondolom (kár, hogy még mindig csak gondolom), hogy ebből a semmilyen, békés, érdeknélküli, ugyanakkor élesen éber állapotból – mert amikor estem, abban csak ez a giga csendesség és egy kiélesedett valami volt – valami egész más típusú élet bontakozhat ki, teljesen más, kondicionálatlan döntésekkel, választásokkal, cselekvéssel egy harmonikus elfogadással az egész világ és önmagunk felé, mert nem is vártunk semmit. Erőfeszítés nélkül csak hagyni, hogy az élet átfolyjon rajtunk és kifejezze magát a lényünkön keresztül, nem determinálva magunkat semmilyen elképzelt forgatókönyvre, sem pozitívra, sem negatívra.
Szóval köszönöm, óh, kiálló kődarab az avar alatt és felszakadt térdem ezt a jól időzített tapasztalást, ha meg nem is világosodtam, mikor földet értem. De legalább befejeztem végre ezt a hónapok óta íródó cikket.
Szabina