Életgyakorlatok 10.

Hogyan érdemes élni? Hogyan nem érdemes élni?

Képzeld úgy az életed, mint a nagy festők képeit, ahogy készülnek. Először egy rajvázlat. De az már olyankor is kerek egész, amikor az első vonalak felkerülnek. Már szinte ekkor bekeretezhető lenne. Valójában a kép minden egyes készültségi fázisában “kész” van. Mert az már az alkotó elméjében megszületett. Csak mindig kicsivel több vonal, szín, anyag kerül a vázra, amitől aztán a külvilág számára egyre jobban láthatóvá válik.

Ritka az olyan módszer, hogy elindul a rajzoló a kép jobb felső sarkából például egy kézfejjel, hogy jól van, elkezdem, aztán csak lesz valami, mire  átérek a túlsó sarokra. Pedig gyakran így élünk, rajzolgatva egyik napról a másikra az életünket, egyik életterületünk után a következőt, ahelyett, hogy látnánk egyben az egészet. Örökké kísérve a “félkész” érzésével. Van egy tesztje annak, hogy így élsz-e: hogy amikor a halál lehetőségére gondolsz, elönt-e a kétségbeesett érzés, hogy “most nem szálhatok ki” – mert még nem az a beosztásom, még nem szültem meg, még nem neveltem fel, még nem jutottam el Japánba, még nem találkoztam az igazival, még nem tettem le ezt vagy azt az asztalra stb.

Az emberi létezés egyetlen tökéletesen biztos elemét, a halált úgy száműzzük a tudatunkból, ahogy a gyereket is köntik a fürdővízzel. Ugyanis a halálra gondolni lehet akár egy nagyon hasznos referenciapont is, amikor az életünkben a fókuszokat, prioritásokat akarjuk beállítani.

Akkor viszont hogyan érdemes élni?  Egyszerűen úgy, hogy felvázolod magadnak az életed fő vonalait, ezek lesznek azok a dolgok, amiket a leglényegesebbnek érzel. Minden pillanatban a körülményekhez, az adottságaidhoz, testi-lelki állapotodhoz, lehetőségeidhez, rendelkezésedre álló információkhoz képest megteszed, ami tőled telik, hogy egyre teljesebbé, részletgazdagabbá tedd ezt a képzeletbeli vázlatot. Ha úgy érzed, akkor átrajzolod vagy akár újrakezded. Lehet, hogy ez néha muszájból lesz.  Fontos, hogy közben akár sikeres, akár sikertelen lépést teszel, tanuld meg a részeredményeket (vagy eredménytelenségeket) elengedni és haladni tovább.  Például elvégeztél egy munkát, feladatot, jól vagy rosszul. Kimondasz egy mondatot, kellett vagy nem kellett. Hoztál egy döntést, jót vagy rosszat. Tudatosítsd, hogy ez már megtörtént, akárhogy is, de erre voltam képes. Akkor is ha azt gondolod, hogy többre lettél volna képes. Nem, nem voltál. Mindezt elfogadod. Nem görcsölsz tovább az emiatt szükségszerűen érkező következményeken, mert a kocka már el van vetve azokat meg kell élni, elfogadni akkor, amikor ott vannak. A tanulságokat egyszer vonod le és nem gondolkodsz folyamatosan azon, hogy mi lehetett volna, okosabban, ügyesebben, mert akkor és ott az az egyetlen valóság létezett.  Az a rajzod akkori egyetlen lehetséges kinézete volt, de úgy is tökéletes és kerek volt, mert akkor annyi tudott lenni, amennyi.

Nem az a lényeg, hogy erőlködve gyorsan kiszínezd a rajzodat, azt gondolva, hogy az a fejlődés. Hanem hogy minden fázisában kerek egésznek lásd. Hogy elégedett legyél. Hogy elfogadd az összes változatát  és stádiumát önmagadnak, akárhol is legyél. Engedd el a fejlődés kényszerét, senki nem tudja megmondani, mi számít annak.  A színek meg majd jönnek. Vagy nem. De ez nem igazán számít.

Szeretettel: Szabina