Életgyakorlatok 12.  “Te mitől maradtál ilyen tündér?"

-kérdezte Baktai Ádi egy sihatsu kezelés közben, pár perccel azután, hogy a koromat megkérdezte. (Vagy volt összefüggés, vagy nem.)  Először nem is válaszoltam, mert a nagy belazulásban csak félig halottam a szavakat, meg gondoltam a Tomihoz beszél, mert ők mindig ott piacoznak fölöttem kezelés közben, mint öregasszonyok az uborka fölött. És ugyanebben a pillanat töredékben még az is átszaladt rajtam, még ha hozzám is szól a kérdés, lehet, hogy ez csak afféle spirituális small talk „how do you do”-ja, amire inkább nem kell válaszolnom, mint igen.

De csönd lett és szólt a Budavári, hogy a kérdés nekem szólt.

Ja? Ő izé. Micsoda? Mit értesz a tündérnek maradás alatt?

Hát hogy hogyan nem keseredtél még meg?

Aztán végül így sem válaszoltam, mert mire a masszázs által átmenetileg hatástalanított agyamba  juttattam volna annyi vért, hogy megszólaljak, már újra valami sztoriban voltak én meg gondoltam, hogy jó akkor hagyjuk a picsába úgyis inkább szótlanul nyáladzani van kedvem, hiszen végre masszíroznak.

Most viszont válaszolok, jó, Ádi? Nem azért, mert hátha komolyan gondoltad, hogy 40-hez közeledve általában már kijár az embernek egy kiadós megkeseredés, vagy mert azóta is tűkön ülve várnád a választ, hanem mert úgy általában végül is van rá saját válaszom és most lett is kedvem megírni.

Szóval: Szerintem a megkeseredés mindig valami döglött dologhoz való ragaszkodás. Így tehát bármihez való ragaszkodás, ami nem található meg a jelen pillanatban. Vagy megtalálható, de jellegénél fogva nem állandó, bármikor elvehető vagy megváltoztatható. Tulajdonság, elv, vélemény, anyagi dolgok, egy másik ember. Azaz, bármi. Nem az a lényeg, hogy ne állítsunk fel élhető kereteket, szabályokat, közösséget, amiben létezni tudunk, hanem hogy azok mindig plasztikusak, formázhatóak legyenek.

 Az emberek sokszor nem tudják, hogy attól pl., hogy gyakran szomorúak, egyáltalán nem biztos, hogy megkeseredettek. Nem olyan jó gyakran szomorúnak lenni, de nem ezzel van összefüggésben. Lehetsz állandó vidám állapotban is megkeseredett, ha a vidámság egy túlzottan megszilárdult részed állandó és folyamatos eredménye. Ezt érzed a folyton jókedvűnek látszó és egyben felületes emberek társáságban. Keresed mi van a vidámság mögött, de nem találsz semmi élőt. A megkeseredés, inkább valamiféle „megromlás”, „lejárt szavatosság” az én fogalomhasználatomban. A változásra való képtelenség állapota.

Ez összefügg a szeretésre való képességgel. Ugyanis minél több lemerevített anyagi, érzelmi, mentális része van az életemnek, amikhez ragaszkodom, annál kevesebb energiám marad szeretni, mert ezeket fenntartani energiaigényes folyamat. A félelmem, a biztonságra való törekvésem fogja ezeket energiapazarló módon fenntartani. Amely területeken pedig épp félek, ott nem fogok tudni szeretni, mert ez két ellentétes irányú folyamat. Így aztán lőttek a tündérségnek is.

Jógaórákon gyakran csináltatom azt a meditációt, aminek a lényege, hogy nézz úgy magadra, az életedre, tulajdonságaidra, elveidre, az emberekre, folyamatokra, természetre, a világra, mintha ma látnád először.  Mintha semmi nem lenne magától értetődő. Csodálkozva, nyitottan figyelj mindent, még a látszólag megkérdőjelezhetetlen, megszokott dolgokat is. Például egy közlekedési táblát. Ehhez a fajta figyeléshez nem tartozik gondolat, minősítés, elemzés. Ez mindössze figyelem. Mint amikor valaki érdekes történetet mesél, és csak figyeled a másik soron következő szavait.

Külső dolgokkal kezdeni könnyebb. Önmagunkba érve kicsit nehezebb terep következik.

Ennek a gyakorlatnak az értelme, hogy nagyon reszponzívvá tesz az élettel kapcsolatban, vagyis csökkenti a jól vagy rosszul működő automatizmusokat, amikkel mindig csak egyféleképpen tudunk reagálni az élet eseményeire.  Képesség tesz kérdőjeleket tenni a személyiségünk részei mögé. Ezzel pedig segít a folyamatos belső megújulásban. A belső megújulás pedig mindig kifejeződik a külsőnkben is. Ha például valaki gyakran néz kiakadva, tartózkodva embertársaira és ehhez tartozik egy olyan mimika, hogy mondjuk húzogatja magasra a szemöldökét, és ráncolja a homlokát, akkor ez az arckifejezés előbb-utóbb odaég az arcára. Minél nagyobb a belső nyitottságunk, rugalmasságunk, a változásra való képességünk és a reakcióink lehetséges száma, ez az arc és mögötte a személyiség, annál kevésbé lesz tele jellegzetes vonásokkal. Élettelibb lesz.

Ezt én pl. minden nap gyakorlom, nem külön meditációban, hanem amikor csak képes vagyok rá. Ha bármihez köze van annak, hogy Ádi nem lát engem megkeseredettnek, akkor talán leginkább ehhez. Ez nem jelenti azt, hogy az ember be van biztosítva az élet viharai és annak lelki következményei ellen (én emellett is pontosan tudom, milyen székeket kéne kirúgni alólam, hogy nagyon szarul legyek), de lehetővé teszi, hogy utána nagyobb eséllyel jöjjön egy jól sikerült feltámadás.

Tehát ez a válaszom, és ez egyben ez a 12-es számú életgyakorlat is számodra, kedves Olvasó.

Ádikám, köszönöm a kérdést!

Om tat sat. Ugye.

fotó forrás: itt