Életgyakorlatok 13. – Elmulasztottad-e az önmegvalósítást?

A napokban Danival beszélgettünk a zenész lét és nemlét dolgairól, ebből a beszélgetésből ugrott elő a gondolat, hogy pár szót írok az önmegvalósítás témájáról, ami nyilván nem csak a zenészek életében szokott meglehetős gyakorisággal felbukkanni, hanem mindenkinél, aki a maslow piramison nagyobb gyakorisággal tartózkodik a felsőbb zónákban, mint az alsókban.

Mindenkinek van egy saját bejáratú fogalom magyarázata az önmegvalósításra.

Az enyém valami ilyesmi: van egy mindenkori képesség-kombináció, amivel jöttem és amit még hozzá gyűjtögettem vagy elvesztettem az idők során. Emellett van egy mindenkori lehetőség-kombináció, amiben ezeket képességeket ténylegesen használom magam és a világ javára.

Ha a képességek lufija képes mindig kitölteni az aktuális lehetőségek terét, akkor általában a folyamatos önmegvalósítás állapotában vagyok. Ez akkor is igaz, ha azt a lehetőség-teret előzetesen én magam építettem szűkre, mindenféle jobb-rosszabb döntések nyomán. A lényeg, hogy elfogadom az aktuális lufi-tér arányt, és amikor lehet, új döntést hozok, hogy a terem vagy a lufim növekedhessen.

Ha a lehetőségek tere nagyobb, mint amit a képességlufim kitöltene (például meghívnak előadni a  témámban, sokat fizetnek érte, de nem vagyok még elég felkészült előadó) ,  akkor a lufim tágításán kell dolgoznom (mondjuk elmegyek előadókat tréningező tanfolyamra).

Ha tér szűk és a képességeim feszítik belülről (pl remek szakember és előadó vagyok, de ennek kamatoztatására munkahelyet kell váltanom vagy egy másik városba kell költöznöm akkor a lehetőségek teréhez kell nyúlnom (felmondok, költözöm stb.).

Ha ez egy ennyire egyszerű képlet, miért tűnik úgy, hogy az emberek nagy százaléka küzd ezzel a témával, akár egy életen át. Vagy ha nem küzd, akkor is inkább a beletörődés, a „már úgyis mindegy” miatt, mint az elégedettség okán. Szerintem azért, mert tévedésekkel vagyunk tele mind a képességek, mind  a lehetőségeink értelmezésében. Ilyenekre gondolok:

• Félreértjük a tehetségünket: a tehetségünk meghatározásakor, felismerésekor azonnal szeretnénk már létező kategóriák valamelyikében elhelyezni magunkat. Pl. ügyesen rajzolok – rajzművésznek kéne lennem. Jól számolok- matematikusnak kéne lennem. Szeretem az irodalmat- magyartanárnak kéne lennem. Imádok és tudok jógázni – jógaoktatónak kéne lennem . Már kitalált, jól keretezett státuszokban gondolkodunk, úgy mint tanár, grafikus, mérnök, szakács, zenész, anya, pap. Ezeknek többé-kevésbé meg is vannak a közszájon forgó  bemeneti követelményei. Ezen a ponton sajnos nagyot tévedhetünk – és még a pályaválasztási orientációs kérdőív sem segít  a részben túl általános, részben túl konkrét felépítése és értékelési módszere miatt. Ugyanis az emberiség létszámához képest elenyésző arányban léteznek zsenik, akik egy nagyon meghatározott dologban voltak tehetségesek és ezáltal egy bizonyos tevékenységre tulajdonképpen predesztináltak. Akikről hallunk, tanulunk is akár. Áltatában az embernek inkább többféle készség ilyen-olyan arányú kombinációja jut, amik külön-külön inkább nem kiemelkedőek, mint igen. Együttesen viszont egyediek.
• Félreértjük a lehetőségeinket: Néha alábecsüljük, néha túl. És ezt leginkább a megkövült egyéni hitrendszereink okozzák: mi az amihez hozzányúlhatok, mi az, amihez nem. Milyen helyzeten változtathatok, mi az, amin lehetetlen. Néha indokolatlanul kiadjuk a kezünkből az irányítást, néha megerőszakolunk helyzeteket. Erre az egyetlen megoldás az örök nyitottság és belső rugalmasság. Semmit nem érdemes „alapértelmezettnek” venni. (Ez talán hosszabb magyarázatot igényelne, de ha nem érthető, írjatok nyugodtan ,akkor majd írok róla külön).
• Félreértjük az önmegvalósítás mikéntjét: Az önmegvalósítást sokszor összekeverjük azzal, hogy „valamit letettem az asztalra”. Szülök és felnevelek 3 gyereket. Írok egy könyvet.  Bekerültem ebbe vagy abba a pozícióba. Spirituális tanácsadó vagyok. Stb. Végterméket vagy „véges terméket” keresünk folyamat helyett. Pedig az önmegvalósítás sokkal inkább egy folyamat. Egy folyamatos elégedettség. Annak az érzete, hogy ebben a pillanatban is és a következőben is „kitöltöm a rendelkezésemre álló teret”, vagyis a képességeim és lehetőségeim szerint most épp a legjobban működöm. Ha ma meghalnék, akkor sem lenne bennem befejezetlenség érzet amiatt, hogy nem értem egy általam kiszabott küldetés végére. Ennek egyetlen tesztje maga az elégedettség, a félelemnélküliség, a belső harmónia állapota.
• Félreértjük az önmegvalósítás léptékét: Hajlamosak vagyunk mérőszámként az ismertség mértékét vagy az elvégzett dolgok mennyiségét-minőségét meghatározni. Nehéz ördögi körbe hajtjuk magunkat ezzel, mert a visszaigazolás ebben rendszerben csak elvárásoknak való megfelelésként jelentkezhet. Saját vagy külső elvárásnak.

És amúgy is, amikor ezt csináljuk, vagyis kiemelkedőnek titulálunk valakit, akkor ennek az alap kritériuma, hogy legyen kikhez képest kiemelkedőnek lenni. Azaz a  többi „egyformához” képest. Akik – attól függ honnan nézzük – lehetünk akár mi is.

Az önmagvalósításban nem létezhet összehasonlítás. Hogyan hasonlítanád össze pl. egy világhírű zenész pályafutását, amivel millióknak okoz, de csak percekre-órákra emelkedettséget a nagyszerű zenéjén keresztül azzal, hogy pl esetleg te magad megmentetted összesen két barátod házasságát vagy karrierjét, azért mert jókor tudtál jó helyre figyelni és tanácsot adni. Mindenkinek egyedi, saját útja van, itt nincsenek „egyedibbek”, legfeljebb ismertebbek.

• Képtelenek vagyunk bezárni ajtókat: Ahhoz, hogy egy életút kibontakozhasson, el kell engedni néhány más dolgot, hogy az energiáink egyfelé mozdulhassanak. Ezek viszont egyáltalán nem fájdalmatlan folyamatok. Sőt, sokszor ijesztőek. Tudni kell a félelemmel együtt is mozdulni, nem megvárni, amíg az elmúlik. Ha az előzőek tiszták számomra, itt még akkor is megbénulhatok és végül nem történik újabb éveken át semmi.

Ha engem megkeres valaki idekapcsolódó kérdésekkel, általában ilyeneket mondok:

• Figyeld magad a tehetséged, képességeid tekintetében. Általában ez átfedésben van azokkal a dolgokkal, amiket szeretsz is.
• Finomíts, bonts elemeire, ne elégedj meg „fő kategóriákkal”, keress nagyon alapvető érzéseket és azok kombinációját. Úgy, hogy ne vond őket össze látszólag összetartozó dolgokkal. Egy egyszerűsített példa:

Szeretsz főzni. De ha elkezded tovább bontani elemeire az érzéseket tovább kérdezhetsz: mit szeretek benne? Az alkotás folyamatát? Azt, hogy valakiknek a végén ízekkel örömet szerzek? Azt az érzéki állapotot, ahogyan az illatok-ízek terében benne vagy? Azt, hogy végre egyedül lehetek a lakásban a konyhában? Azt, hogy használhatom a jó kis késeimet? Ha ez egy pályaorientációs kérdőív lenne, ez kapásból 4 -5 különböző szakmát is jelenthetne. Ha csak az eredeti kérdést teszem föl, akkor pedig nagyjából egyet.

Egy másik példa: Egy végzős, különösen intelligens diáklány kérdez a továbbtanulásával kapcsolatban. Az érdeklődési köre és az alapján, hogy melyik tantárgyakból jó, lehetne orvos is, építész is. Nekis sok egyéb kérdésen túl azt tettem fel, hogy példádul – ha eggyel hátrébb lépünk –  általában mi az erősebb benne: az alkotás öröme vagy egy adott probléma megoldásának az öröme? Az építész inkább alkot. Az orvos inkább megold.

És végül egy harmadik, hogy a hóhért is akasszam: jógaoktató akarok lenni. De miért? Azért mert szeretek és tudok jógázni? Azért mert segíteni akarok az embereknek, hogy testileg-lelkileg egészségesebbek legyenek? Azért mert élvezek tanítani? Előadni? Azért mert igazából nekem van szükségem figyelemre? Vagy csak azért, mert felfedeztem testi-lelki törvényszerűségeket és imádok ezekkel a törvényszerűségekkel és a mikéntjükkel foglalkozni?  Stb. Ez egyik sem jó vagy rossz válasz. Akkor válik bármelyik jó válasszá, ha őszinte.

• Ha ezek után megvannak a kis képesség-puzzle darabkáid,  kezdd el őket használni, kiteljesíteni. Az élet egy nagy titka – legalább is az én és a környezetemben jó párak tapasztalata alapján, hogy ki tudja miért, de ez előbb-utóbb  meghozza a lehetőségek terét.
• Ha azt látod, hogy egy lehetséges elképzelt életúthoz még mindig vannak hiányzó elemek, vedd észre, hogy közösségben élünk, és lehetőséged van akár valaki más/mások kirakó darabkáihoz is csatlakoznod.  Nekem ilyen pl a zene. A zene nagyon jó és egyszerű példa. Tudok dalokat és szövegeket írni, muzikális vagyok, de önmagamban ez semmivé nem állna össze. Viszont találtam zenész társakat, akikkel összeraktuk a puzzle darabjainkat és ez viszont egy nagyon is élő alakzattá tudott összeállni.

Tudni fogod, hogy ha jó úton vagy, egyszerűen azért, mert akkor jól leszel.

Ez lenne mára a 13. életgyakorlat.

Szeretettel: Szabina