Most akkor férfias vagy férfiatlan a lélek dolgaival való foglalkozás?

Egy baráti beszélgetés során jött elő, hogy egy férfiaknak szóló oldal, mely lélekkel, családi szerepekkel, önismerettel foglalkozik, miért van még mindig részleges halálra ítélve, pontosabban miért szerveződik ki organikus módon végül a női közönségnek?

Arra jutottunk, hogy egyelőre még mindig az uralkodik, hogy lélekkel törődni egyszerűen nem maszkulin dolog. És mégis ott van párhuzamosan egy másik jelenség: a témával foglalkozó (és látható) nagy mesterek és tanítók, a rendszereket, módszereket megalapítók 90%-ban férfiak. Ha piramisként képzeljük el az „úton járók” tömegét (legyen az inkább spirituális vagy inkább pszichológiai út), fölfelé haladva egyszer csak jelentősen megfordul a nemek aránya.

Szerintetek miért van ez?

Fogjuk arra, hogy a nők felelőssége – egyben időigényes elfoglaltsága – az élettér fenntartása, táplálása, melyben a férfiak végül teljes önmagukat beletéve elérhetik ezeket a szinteket?

Vagy hogy a női elme és férfi elme olyannyira máshogyan huzalozott – fókuszálás mikéntje, erőkifejtés mértéke, a kitartás és bátorság evolúciós vagy spirituális tervezettsége -, hogy végül a férfiak bizonyulnak erre alkalmasabbnak?

Vagy hogy a végső nagy áldozatokat, lemondásokat leginkább mégis férfiak képesek meghozni? Élni-meghalni tudni valamiért?

Esetleg – a jin-jang analógiát alapul véve – mi nők hajlamosak vagyunk elveszni a jin minőségeinkben, ami egyrészt hamarabb tesz minket befelé fordulóvá, a bizonytalanná, egyben útkeresővé és követővé, viszont a passzív beragadásra is hajlamosabbá tesz? És így elmarad a „fejlődés”? ( A jin-jang elméletben a jang erő képviseli inkább a vezető szerepet.)

Vagy talán a női mesterek köztünk vannak csak egy sokkal láthatatlanabb módon?

Egyéb?

Nyitva hagyom, gondolkozzatok, ha akartok kommenteljetek!

Csatolok hozzá egy egész jó kis előadást:  https://www.youtube.com/watch?v=8GsDi0lQDGQ

Szeretettel: Szabina