Szerelemrovat -Második kulcsszó: fejlődés?
I. rész
Szóval van ez az „elfejlődtünk egymástól” dolog. Ezzel a mondattal általában az a bajom, hogy bár a szavak szintjén egyenragú, mindössze eltérő irányú fejlődést jelentene, mégis rendszerint az a fél, aki kimondja, arra szokott utalni ezzel, hogy tulajdonképpen ő a „fejlődést produkáló” fél, a másik pedig lemaradt egy ki tudja milyen szempontok szerint felépített fejlettségi hierarchiában. Így aztán a kapcsolat már nem az igazi többé. Innen egyből következik a másik problémám: tulajdonképpen mi a fejlődés definíciója egy párkapcsolati kontextusban?
Ami valójában történik az ilyen elfejlődéskor, az inkább abból ered, hogy a megismerkedés időszakában az akkor működő belső sémáimnak megfelelő partnert találok magamnak. Ám ebben a megismerésben vakfoltok is vannak – szintén az elvárásaimat irányító sémák szerint. Elképzelhetjük úgy, mint egy „választási sablont”, aminek van egy ablaka és van a tömör rész. Az ablak a keresett, vágyott tulajdonság vagy tulajdonságok, szempontok összessége. A tömör rész viszont az, amely kitakarja a szemem elől a személyiség egyéb elemeit. Például választok magamnak egy „megbízható embert”, mert ez számomra a legfontosabb szempontok egyike. Ezt egy olyan belső minta alapján teszem, ami számomra a „megbízható embert" már egyszer definiálta. Ez amúgy mindenkinél más és más, az én definícióm saját addigi életem tapasztalataiból fejlődött ki, kezdve egészen a neveltetéssel, családi környezettel.
Tehát van a sablonom, amit ráillesztek a másik félre, és megörülök, ha a nyíláson át azt látom, amit szeretnék. A tömör részek mindeközben kitakarják azokat a tulajdonságokat, amelyek lehet, hogy megmutatnák számomra, a választottam megbízhatósága valójában miből ered vagy milyen egyéb tulajdonságokkal jár karöltve, szétválaszthatatlanul. Féltékenységgel? Konfliktuskerüléssel? Kóros megfelelési kényszerrel? Az enyémnél alacsonyabb szexuális érdeklődéssel?- és így tovább.
Minél konkrétabb és szűkebb a sablonom, annál kevésbé látom a teljes embert és a személyiség bonyolult összefüggéseit, így az én szeretetnek/szerelemnek nevezett kapcsolódásom is annál inkább egy feltételrendszer teljesülésének a következménye lesz. Ezen feltételek ráadásul nem is feltétlenül tükrözik a valódi igényeinket. Azaz nem mindig arra a típusú emberre van valójában szükségünk, akiről ezt állítjuk. (Komoly nárcisztikus személyiségzavarral küzdők is például emiatt találhatnak maguknak újra és újra partnert- vagy inkább áldozatot.) A sablonom alakja és mérete egyben a saját önismeretem mértékét is tükrözi.
Amikor az úgynevezett elfejlődést érzékeljük magunkon, sokszor csak annyi történik, hogy a sablonom alakja kicsit megváltozik, vagy csak elfordul, így egyes dolgok takarásba kerülnek, mások meg láthatóvá válnak, de ugyanúgy nem látom az egész embert. Csak annyit érzékelek, hogy az új preferenciáim függvényében valahogy megváltozott a kellemes és kellemetlen részek aránya. Például rájövök, hogy én tulajdonképpen micsoda spirituális lény is vagyok, elkezdek ilyen témájú tanfolyamokra is járni, folyton erről akarok beszélgetni, meg meditálok is stb., így most már az ezzel az igényemmel átalakított sablonon keresztül nézem a világot és benne a társamat. Ám a másik nem tart velem ebben a felismerésben, csak ül otthon a tévé előtt a nagy megbízhatóságával együtt, ahogy eddig is.
Emellett cserébe a másik fél is ugyanilyen sablont helyez ránk a párkapcsolat elején, és az is változhat, elmozdulhat. (Közben lehet, hogy ő meg arra jött rá, hogy érdekli a kosárlabda vagy a gazdaságpolitika és ebben meg én nem tudok vele tartani, mert nem érdekel.) Így még gyorsabb lesz az a bizonyos elfejlődés.
Jó, de akkor hogyan is néz ki a valódi egyéni és párkapcsolati „fejlődés”?
II. rész
Egy jól működő kapcsolat – ideális esetben – eleve kölcsönösen magas ön- és emberismereti szinttel rendelkező felek között kezdődik. A változás így sem megkerülhető, sőt, az, hogy hatással vagyunk egymásra, természetes jelenség. De a kapcsolat kezdőpontja máshova kerül. Sajnos a valóságban legtöbbször már egy-két-három gyerek is megszületik, mire az ember egyáltalán saját magát megszülné. Ezért van annyi válás, szenvedésben konzervált kapcsolat és traumatizált gyermek, akikből újabb és újabb gyógyulásra szoruló generáció születik. (Ezért is tartanám nagyon fontosnak beemelni az oktatásba az önismereti és mentálhigiénés fejlesztést. Illetve amint a terhességmegszakítást is kötelező „elbeszélgetéshez” kötik, hasonló kötelező pszichológiai tanácsadást kéne alkalmazni a gyermekvállalás előtt állók esetében is. Így talán csökkenne a szülők kapcsolatáért a lelki – és akár testi- egészségükkel fizető „funkciógyerekek” száma.)
Persze a csillagok ilyen együttállása- azaz hogy magas szintű önismerettel rendelkező felek találnak egymásra jó időben- nem túl gyakran fordul elő. Ráadásul az önismereti fejlődés mértéke nem feltétlenül múlik kizárólag rajtunk. Van, aki a gyerekkori vagy felnőttkori élményei, társadalmi környezete, egzisztenciális helyzete miatt lelkileg és mentálisan jelentős hátránnyal indul. Egyszerűen mert például nem, vagy csak részlegesen álltak rendelkezésére azok az erőforrások (személyek, közösség, ismeretek), amelyek ebben segíthették volna. Ha jógás kifejezéssel akarom leírni: ilyenkor keveredik az ember „karmikus sodródásba”. A jógában a karma valójában mindössze annyit jelent, hogy a hozott (genetika) és tanult (nevelés, kultúra stb.) személyiség elemek eléggé meghatározhatják az élet folyását. Minél merevebbek ezek az elemek, annál inkább kényszerpályán van az ember. (Lásd azokat, akik a lottónyeremény ellenére is pár év alatt anyagi nehézségek között találják magukat, mert nem tudták lecserélni a pénz kezelésével kapcsolatos szokásaikat.)
Tehát ilyenkor mégis marad az, hogy változóan sikeres kapcsolatok sorozatán keresztül sodródva tanuljuk meg magunkat. Lesz, akinek így sem sikerül. Mindeközben sajnos nagy eséllyel megszórva a gyerekeinket néhány nehéz vagy rosszul működő útravalóval. A következményeket, a felelősségünket ebben tudomásul kell venni, ennek ellenére utólag hibáztatni magunkat, haragudni önmagunkra fölösleges és káros. Elviszi a figyelmet a megoldásról. Tudomásul kell venni, hogy lelkileg és szellemileg ennyire voltunk képesek adott időpillanatban. Ez lesz a mindenkori kiindulópontunk. Ha nem áll más rendelkezésre, a párkapcsolatok nagyon jó tanulóterepnek bizonyulhatnak. Amennyiben képesek vagyunk meglátni bennük ezt a lehetőséget.
Az önismeretnek van egy szintje, amikor azon túl, hogy látsz magadból rengeteg szimpatikus és unszimpatikus dolgot, olykor látod ezek eredőjét is (pl. szülői minták), emellett elkezded látni a saját vakfoltjaidat. Azt nem látod, hogy pontosan mit takar ki előled egy adott vakfolt, de tudod, hogy vannak dolgok, amiket nem tudsz még magadról vagy nem érted pontosan a működésüket. Mindez lehetővé teszi, hogy kérdőjeleket tegyél a tulajdonságaid, viselkedésed és elképzeléseid mögé. Megkérdezheted magadtól, milyen arányban vagy olyan a valóságban, amilyennek hiszed magad. Visszaigazolja az élet a magadról alkotott képet? (Például rájössz, hogy azért nem értékeli a párod, amit eddig te nagyvonalúságnak vagy segítőkészségnek hittél magadban, az valójában annak a kikényszerítésére tett kísérlet, hogy mások vagy a partnered számára nélkülözhetetlenné válj vagy elismerésre tegyél szert- valódi önelfogadás hiányában.)
III. rész
Önmagunk tudatos megkérdőjelezése nem rossz dolog, és nem is belső bizonytalanságot szül, hanem szabadságot és lelki rugalmasságot: „Na nézzük ki is vagyok én, vagy ki lehetnék. Ez a tulajdonság vagy viselkedés itt az enyém? Vagy csak megszoktam? Letehetném, ha akarom? Merek játszani azzal, hogy ebben a szituációban valaki más leszek, mint szoktam? Merek akár hülyét csinálni magamból?
A személyiséget legszívesebben egy gömbként képzelem el, ami minden egyes alkalommal, amikor
- elengedem a ragaszkodást az énem valamely aspektusához (tulajdonság, hitvilág, szokás),
- vagy felismerek és elengedek egy illúziót önmagammal kapcsolatban (legyen az pozitív vagy negatív előjelű),
- elfogadom a saját valóságomat,
- esetleg megértek valamit a világból vagy másokból,
elkezd tágulni. Ezt nevezem én a személyiség fejlődésének- hozzáteszem, jobb szó híján.
Minél kevésbé ragaszkodom az énemhez és annak elképzeléseihez, elvárásaihoz, annál több lehetőségnek és személynek teremtek helyet az életemben, annál nyitottabb leszek, és annál több dolgot leszek képes megérteni és integrálni a világból. Ez nem azt jelenteni, hogy nincsenek tulajdonságaim vagy értékrendem, kell, hogy legyenek, különben nem tudnék közlekedni a világban. Épp csak nem tekintem őket mindenek felett álló, örökre bebetonozott cövekeknek. Így fog csökkenni a ragaszkodásaim okozta csőlátás, amely az első részben említett „választási sablon" alapján történő ismerkedéshez vezet. A ragaszkodás persze mindig a biztonság illízióját adja, ezért nehéz tőle megszabadulni. Nem ragaszkodni kockázatot is jelent. De egy párkapcsolat is mindenképpen kockázat, ha tudomásul veszem, ha nem.
Ez a nyitott és tágulásra kész alapállás már egész jó kiindulás egy párkapcsolatban is. Nem kell tehát „kész" személyiséggel rendelkezni (nem is létezik ilyen), sőt, egy kapcsolathoz elengedhetetlen a személyiség valamilyen szintű plasztikussága.
Nagy esély van egy tartós és jól működő kapcsolatra, ha ilyen tágulásra hajlandó „gömbök” találkoznak egy párkapcsolatban. A kapcsolatban átfedésbe kerülnek egymással. Idővel hol az egyik tágul, hol a másik; hol egyik lesz nagyobb, hol a másik. Nem csak időben, hanem témakörönként is változhat, mikor melyik a nagyobb (vagyis kinek van tágabb perspektívája adott dologban). Ez egy dinamikus rendszer, amire a külső és belső történések egyaránt hatnak, sőt, egymásra is erőteljesen hatást gyakorlunk. De a gömbök mindig átfedésben maradnak, vagyis a párkapcsolatban egyik gömbhéj mindig körbefogja a másikat és biztosítja neki a teret a táguláshoz, anélkül, hogy ezt elvárná vagy siettetné. Ennek semmi köze az összecsiszolódáshoz vagy az „egymáshoz fáradáshoz”. Ez egy folyamatos és közös növekedés.
Amikor a párkapcsolatban adott méretű probléma keletkezik, a tágulás nem áll meg, hanem az adott helyzet (a valóság) elfogadásával úgymond a probléma köré tágulnak a felek, meghaladják azt a saját fejlődésük által. Így bár a probléma objektív mérete marad, a párkapcsolathoz képest viszont folyamatosan relatíve egyre kisebb lesz, végül már alig érzékelhető méretűvé zsugorodik.
Visszautalva az első részben említett „elfejlődésre”, amit a forgó-változó alakú sablon hasonlattal próbáltam leírni, a gömbös analógia annyiban más, hogy itt az ember igazából sosem érzi magát „fejlettebbnek” a másiknál, hanem látja a különbözőségekkel együtt önmaga és a másik ember mindenkori egyedi és befejezetlen tökéletességét- ahogyan a gömb is egy tökéletes forma. És egyben látja a folyamatos változási potenciált is.
Én ezt tekintem a párkapcsolat valódi fejlődésének.
Ez persze nem mindig könnyű, folyamatos jelenlétet, figyelmet és önreflexiót igényel mindkét fél részéről. És még így is előfordulhat, hogy az egyik vagy másik személyiség egy súlyosabb problémával, tragikus eseménnyel való találkozáskor végül megtörik, megmerevedik örökre vagy más okból áll meg végleg a „tágulás”, esetleg kilép a kapcsolatból. Mégis, ezzel az alap attitűddel lényegesen nagyobb esély van egy mély, örömteli és tartós közös életre.