Miért vagy olyan szarul?

Állatok világnapja van, emlékezzünk meg tehát az emberről, mint speciális állatfajról. Emberként jól tesszük, ha megfigyeljük az állatokat, mert választ kaphatunk a boldogtalanságunk bizonyos aspektusaira. Ha belegondoltok, a mai civilizált ember biológiai szinten igencsak hasonló reakciókat mutat a saját maga által mesterségesen kialakított környezetére és életmódjára, mint amikor egy állatot helyezünk egy a számára természetestől eltérő környezetbe. Csak az ember fel van ruházva azzal a képességgel, hogy racionalizálja önmaga számára ezt a környezetváltozást és a fejlett agykérgét használva kimaxolja az alkalmazkodást. De vajon mennyire vagyunk sikeresek ebben az alkalmazkodásban?

A testmozgás:

Vegyük csak a testmozgást, az egyik első olyan dolgot, amelytől részben önként, részben kényszerből megfosztottuk magunkat a kényelem és a gazdasági növekedés (átlagember szintjén) időigényes fenntartásának oltárán. Vagyis: nincs sem kedvünk, sem időnk a testmozgásra. Kutatások tömkelege bizonyítja, hogy a rendszeres és aktív testmozgás hiánya fizikálisan és mentálisan is beteggé tesz minket. Rövidtávon kicsit, hosszú távon nagyon. Az iskolai oktatás, majd későbbi életszakaszokban a munka világa statikus ülő-,álló- vagy fizikailag egészségtelen módon terhelő életmódba kényszerít minket. Mindezt a maradék rendelkezésünkre álló időben próbáljuk kompenzálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Van ebből kiút? Amikor az egyéni életmód stratégiákkal foglalkozunk, nagyon sokszor azt tapasztalom, hogy megoldható a rendszeres testmozgás beillesztése, de jellemzően valamit be kell áldozni más életterületekről. Megéri az áldozat? Attól függ. Amikor más életterületek viszonylagosan stabilak, akkor nincs értelme kifogásokat gyártani, mert a testmozgás tekintetében az életünk a tét. Lehet, hogy nem azonnal, de hosszútávon elkerülhetetlenül. Ha viszont adott pillanatban épp zsonglőrködünk, hogy az életünk egyéb területei ne omoljanak össze, akkor elodázhatjuk a változást, ám akkor szigorú egyezséget kötve önmagunkkal, hogy mennyi időt adunk magunknak stabilizálni az adott veszélyeztetett életterületet. A test sokáig képes pufferelni, ám amikor nála következik be az összeomlás, az drámai tud lenni, és azonnal megköveteli, hogy minden egyéb másodlagossá váljon, amiért addig az egészségét beáldoztuk. Kár, hogy ezt a tanulságot legtöbbször túl későn vonjuk le.

A készenlét:

Az állatok világában – legalábbis a természetes környezetükben – alapvetően akció-relaxáció ciklusok vannak. Rövidebb ideig tartó stressz szituációk között hosszabb regenerációs fázisok. Mivel az ember megteremtette magának a versenyek világát, állandó készenlétben van. Nem csak a munka-megélhetés szempontjából. Telefonon, online szinte folyamatosan elérhetőek vagyunk egymás számára és el is várjuk az elérhetőséget. Továbbá a technológia révén annyi információt kapunk a világról és olyan sebességgel, amelyet valójában már nem képes az idegrendszerünk feldolgozni, legfeljebb valami más rovására. Mégis folyamatosan törekszünk „képben lenni”, nehogy valami minket is érintő fontos dologról lemaradjunk. Mindeközben pedig elárasztanak a nem fontos, de erőszakosan figyelmet követelő információk is.

Vagy ott van például az autós közlekedés- amely bár bizonyos szempontból még pihentetőnek is tűnhet egy átlagos munkanap eseményeihez képest, és amelyet pl. ingázóként már inkább nem is számolunk hozzá a napi munkaidőhöz önmagunk megnyugtatása okán- , valójában szintén folyamatos idegrendszeri munka egy olyan szituációban, amelyben valójában csak részleges kontrollunk van ( a sebesség és a többi autós viselkedése vagy a forgalmi helyzet miatt).

A napi átlagos balesetszám nem azt mutatja, hogy a folyamatos készenléthez szükséges idegrendszeri adaptációt, mint fontos evolúciós lépcsőt megugrottuk volna.

Az alváshiány:

Az alvásról elméletben mindenki tudja, hogy a hiányába bele lehet halni. Valamivel előbb, mint a testmozgás hiányába, mégis végül a legtöbben ezen próbálnak spórolni, hogy a fenti készenléti elvárásnak eleget tegyenek. Épp csak azt nem tudják, hogy az alváson krónikusan megspórolt idő valójában idegsejtekben, hatékonyságban, testzsír százalékban, betegséggel töltött napok számában, halálozási statisztikában, párkapcsolati problémákban, pénzben és még sok egyéb veszteségben mérhető. A témában ajánlom Matthew Walker Phd. Miért alszunk című könyvét.

A korrumpálhatatlan biológiai ritmus:

Döbbenetes volt, amikor a napfény bioritmusra gyakorolt hatásaiban elmélyedve szembesültem azzal, hogy mindössze az az aprócska tényező, hogy ébredés után mikor éri a szemünket először napfény és milyen mértékben, meghatározza, hogy megfelelő időben és módon indulnak- e el a hormonális, vagy az anyagcserével, idegrendszer megfelelő működésével összefüggő biológiai folyamataink (https://yogasabina.me/2021/08/10/eletmento-reggeli-napfeny/) . Ez is szükségszerűen bizonyítja, hogy az eredeti, a természet által determinált biológiai működésünk ragaszkodik bizonyos ritmusokhoz és körülményekhez, amelyek megváltoztatása nem adaptációt, hanem védekező reakciót (betegségeket) eredményezett.

Az „egyedül kell megoldanod”, mint alapélmény

Azzal egyidőben, hogy a fent említett folyamatos „elérhetőségi elvárás”, továbbá a social media kínálta lehetőségek miatt tulajdonképpen túlzottan is belelógunk egymás életterébe, a fizikailag ténylegesen elérhető, őszinte, kölcsönös támogatáson alapuló kapcsolódásaink száma nem túl magas. Mi magyarok különösen a „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” nemzete vagyunk, ami tulajdonképpen a szabad akaratról alkotott téves elképzeléseken alapul és azon, hogy nem látjuk át a determinisztikus hálózatot, amelyből az életutunk is szövődik (hova születtél, milyen körülmények és emberek közé, milyen genetikával, milyen helyzetek jöttek az utadba, amivel tudtál vagy nem tudtál élni, hol tudtál tanulni stb.) Emiatt szívesen ítélkezünk másokon (és magunkon is) és tesszük őket felelőssé olyan dolgokért is, amiről valójában egy teljes társadalom tehet. Így lesz alapélményünk, hogy egyedül kell boldogulnunk erőinket meghaladó helyzetekben is. A pszichológia és az alóla-belőle kinövő self-help ipar, a sok jótéteménye mellett, erre még rá is erősít.

Ha azt vesszük, hogy mindössze túlfejlett majmok vagyunk, a modern anyák helyzete egy jó példa arra, hogy mit eredményezett az egykori csoportos létből származó előnyök elvesztése. Az atomizálódott társadalomban gyermeket vállaló nők – a segítő közösségi háló hiánya miatt-  olyan terheléssel és hátrányokkal szembesülnek, amelybe jellemzően kisebb vagy nagyobb mértékben beleroppannak. Gyakran az apák is, tulajdonképpen ezekkel összefüggő okok mentén. A beleroppant nő és férfi pedig jellemzően boldogtalan, gyakran el is válik, amellyel- legtöbbször a nők- még nehezebb helyzetbe kerülnek. A gyermekek pedig sok esetben viszik tovább az ebből keletkezett traumákat. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a gyermekesek összességében boldogtalanabbak, mint a gyermektelenek, aminek nem kéne így lennie, ha a gyereknevelésben egy komplett közösség venné ki a részét, hasonlóan az egykori törzsi közösségekhez vagy a majmokhoz.  

A fent felsoroltak eredményeként az állatvilág stressz-regeneráció ciklusait mi emberként már leginkább csak pulzáló intenzitású, de folyamatos, krónikus stresszként visszük tovább.

Mi a megoldás?

Egyéni és strukturális változások egyszerre. Ehhez tudatosítanunk kell az emberi természet aktuális korlátait és lehetőségeit. El kell tudni fogadni az állati mivoltunkat abban az értelemben, hogy nem végtelen az alkalmazkodóképességünk, és bizony képesek vagyunk megteremteni azokat a körülményeket, amelyekkel beteggé tesszük, vagy akár végül kipusztítjuk a homo sapienst. Ha viszont ügyesen élünk azokkal az adottságainkkal és vívmányainkkal, amelyekkel megkülönböztetjük magunkat az állatvilágtól, akkor talán a végén még jobban is érezhetjük magunkat a félig állat bőrünkben.

(kép: Pixabay)